2009 május 6. | Szerző: ozonviz
31
Ez a nap eddig csupa meglepetés! Olyanok is felköszöntöttek, akikre nem is számítottam és még olyan fontos valaki nem, akitől annyira várnám… Vegyes érzelmekkel teli amúgy is. Néha túl öregnek, néha még fiatalnak érzem magam.
2009 március 22. | Szerző: ozonviz
Játékok Nyomkeresőtől és Sicctől
Varázslat: az életem eddigi varázslata a Gyerkőcöm. Varázslatos, hogy miből és hogyan lesz a cserebogár. 🙂 Hihetetlen és varázslatos a természet!
Nevetés: szeretek nevetni és szeretek másokkal együtt bohóckodni. Szeretem a humort, ha nem fanyar és nincs benne irónia.
Őszinteség: számomra fontos dolog! Akkor is, ha fájdalmat okoz, hiszen jobb tisztán látni és érteni!
Megbocsátás: néha nagyon nehéz teljes szívből és őszintén és komolyan, tüske nélkül megbocsátani.
Összetartozás: egymás elfogadása, tisztelete, feltétel nélküli szeretete, egy irányba tartás, egy közös cél felé.
Tavasz: hááát, én ilyenkor megbolondulok. Nem tudok a fenekemen ülni, odafigyelni, a szívem, lelkem, orrom, fülem, mindenem megtelik a madárcsicsergéssel, a tavasz illatával. És már nagyon várom, hogy olyan igazi tavasz legyen…
Bátorság: ebből talán kicsit kevesebb van nekem, mint kellene. Sokszor nagyon tudok félni és rágódni, addógni egy-egy helyzeten, pedig annyira igaz a mondás, hogy minden csoda három napig tart.
Szépség: relatív. Mindenkinek más az. És ez jó. Mármint, hogy nem vagyunk egyforma ízlésvilággal megáldva.
Játék: szeretek játszani. Legyen az társasjáték, szabadtéri, vagy kreatív, esetleg agytorna.
Titok: hajajj, ez nem megy. Mármint az, hogy megtartsam. Valami belső kényszerem van fecsegni. Sokat változtattam magamon ezen a téren az utóbbi időben, de még lenne mit csiszolni rajta. Nem, pletykásnak azért nem mondanám magam, de szeretek beszélni mindenféléről, naívan megbízok mindenkiben és csak úgy kicsúszik. Ez van.
Mi lennék ha?
…ha az év egy hónapja lennék: május, akkor születtem, meg Gyerkőc, meg az Édesanyám
…a hét egy napja lennék: szerda, úgy igazságos
…a nap egy időpontja lennék: ebéd után, úgy kettő felé
…bolygó lennék: Vénusz
…cím lennék: DeJaVú
…berendezési tárgy lennék: hatalmas, puha fotel
…történelmi személy lennék: Mátyás király
…folyadék lennék: Bailey’s
…drágakő lennék: gyémánt
…fa lennék: gesztenye
…madár lennék: fecske
…szerszám lennék: csavarhúzó
…virág lennék: tulipán, vagy krókusz
…időjárás lennék: napos, nem túl meleg
…mesebeli lény lennék: Csipkerózsika
…hangszer lennék: gitár
…állat lennék: kiskutya
…szín lennék: fehér
…érzelem lennék: boldogság
…zöldség lennék: paradicsom
…hang lennék: babagügyögés
…elem lennék: lapos? 🙂
…autó lennék: Mini Cooper
…dal lennék: We are the world
…film lennék: Rettenthetetlen
…könyv lennék: szakácskönyv
…étel lennék: tojásos nokedli salátával
…hely lennék: Spanyolország
…íz lennék: édes
…illat lennék: hajajj…van valami vadkörtés illóolajom itthon télire, na talán az
…hit lennék: újabb hajajj…
…testrész lennék: szív, talán kéz
…arckifejezés lennék: mosoly
…tanóra lennék: irodalom
…rajzfilm lennék: Walle
…mértani alakzat lennék: henger
…szám lennék: 6
…ruhadarab lennék: trikó
…ékszer lennék: gyűrű
…kiegészítő lennék: öv
…szeretet megnyilvánulása lennék: ölelés
…rovar: pici pók
2009 március 13. | Szerző: ozonviz
Érzések
Ez a bejegyzés kizárólag Róla fog szólni. Mint a gondolataim mostanában, de a mai reggel után méginkább…
Ugye az van most köztünk, hogy egy héten egyszer megkérdezem, mit csinál péntek este, van-e kedve velem aludni, megnézünk-e egy filmet, ápol-e, ha beiszok és görkorizok körbe-körbe a lakásba, elvisz-e táncolni, hoz-e shake-et… Hol email-ben, hogy sms-ben, de volt már, hogy egyszerűen csak eléálltam és kész. Minden héten kitaláltam eddig valami “ürügyet”. Hívtam, Ő pedig jött. Nagyjából minden alkalommal összebújtunk, mikor lehetett (akkor is eljött, mikor épp nem és ez tetszik), együtt aludtunk, aztán másnap délelőtt hazament és a következő alkalomig semmit nem hallottam Róla. A munkahelyen nem beszélgetünk, vagy ha igen, a fő téma, hogy mikor lesz már tavasz, meg jó idő.
Miután januárban azt mondtam, hogy nem csinálom tovább ezt a “kapcsolatot”, mert túl egyoldalúnak érzem és teljesen tönkremegy benne a lelkem, elengedtem. Belehaltam, de elengedtem. Aztán jött az az ominózus hülyeségem, hogy ha a város felé jár, bevinne-e a barátnőm után táncolni. Akkor kezdődött újra. Bő egy hónapja. Azt gondoltam, amit elástam magamban jó mélyre, azt ott is tudom tartani majd. Azt hittem, megy majd nekem ez a játék. Ment is egy darabig. Egészen ma reggelig.
Múlt héten együtt töltöttük a péntek éjszakát. Szombaton délelőtt elment, de én nem fértem a bőrömbe, mert azt mondta, most hétvégén elutazik Agyalogtam egy darabig újabb indok után kutatva és megkérdeztem, mi lenne, ha amit anno ígért, hogy van egy jó film, amit Ő már látott, de megnézné mégegyszer, ami engem is nagyon érdekel, de nekem nincs meg, azt megnéznénk együtt valamikor. Hogy lehetne ez a nőnapi kívánságom… Természetesen igent mondott és aznap még kétszer hívott, hogy nem találja a filmet, de letölti és valamikor egy hétköznap majd megnézzük.
Hétfőn röpültem befelé, hátha szóbahozza, de nem. Nagyon rossz passzban volt még kedden is. Megkérdeztem, rám haragszik-e, meg tudok-e segíteni. Persze, hogy két nem volt a válasz. Szerdán már jobb kedvű volt, nem is bírtam tovább, meg ne kérdezzem, hogy áll a film-projektünk. Nem ragozom, úgy alakult, hogy pénteken nevelés nélküli napot tartottak az oviban, Gyerkőc Exnél aludt, így tegnap este lett alkalom.
Jött időben, nem is számítottam Rá olyan korán, még akkor otthonról melóztam, fülemen a telefon, benne közös kolléga. Már akkor forrt a levegő. Hiába a telefon, a meló, a munkatársunk…hmm… A filmet be se kapcsoltuk… Édes volt, azt mondta, nálam hagyja, de ne nézzem meg, majd megnézzük együtt, legközelebb hátha sikerül… Én nagyon jót aludtam Mellette! Jó érzés, hogy ott szuszog. Hogy a hátához lehet bújni. Hogy érzem az illatát. Hogy ott van velem. Hajnalban kábé egy időben ébredtünk. Nem volt még 5 óra sem. Én arra, hogy esik az eső, Ő mint utólag elmondta, nem aludt jól egyáltalán. Újra odahelyezkedtem a közelébe és visszaaludtam…volna…de homokszem került a gépezetbe és a nagy elhatározásom, meg tervem dugába dőlt.
Szabályosan éreztem, ahogyan bújik elő az érzés és a hatalmába kerít. Ahogyan megint egyre erősebb és torokszorítóbb lesz. Ahogy elkezdenek a gondolatok áramlani a fejemben és egyre éberebben villannak fel bennem… Aztán elnyomott az álom, de az ébredéssel az egész rámzúdult hirtelen, nem olyan fokozatosan, mint hajnalban félkómásan. És amíg Ő készülődött, én készítettem magamnak egy kakaót, ácsorogtam a konyhaablakban, néztem az esőt, és egyre nehezebb lett a lelkem. Szeretem ezt a férfit és nem tudom ezt az érzést túl sokáig magamban tartani.
A gond csak annyi, hogy észrevette rajtam. Megkérdezte, mi bajom. Igyekeztem viccel elsütni a dolgot, de kötötte az ebet a karóhoz és faggatott. És minél jobban erősködött, hogy ha Vele kapcsolatos, ha Ő tett vagy nem tett valamit és ez bánt, akkor el kellene mondanom, én annál inkább nem akartam. Lett belőle egy kisebb szóváltás és keserű íz maradt a számban…és ha jól sejtem, az Övében is… Ma délutánra már lett volna bátorságom megosztani Vele és összeállt a fejemben, mi az, amit elmondhatok, amitől nem fut világgá, de mire feleszméltem, addigra elment. Elutazik hétvégére a barátaival. Én meg itt maradtam egyedül a rámszakadt érzésekkel, gondolatokkal és lehet, mire hazajön, már nem lesz rá kíváncsi, vagy nem tudom majd elmondani Neki. és akkor marad a szájíz és elveszítem a heti egy alkalmat is, mikor mindegy, milyen áron, de szerethetem…
2009 március 8. | Szerző: ozonviz
Játékra hívás Sicctől…
Kaptam 10 szót. Még nem is tudom, mi jut eszembe, de ígérem, nem törlök, vagy javítok, írom, ami kijön éppen.
HIT: mindenkinek szüksége van rá! És teljesen mindegy, ki miben, csak higyjen! Mondjuk talán az lenne a jó, ha önmagunkban tudnánk leginkább hinni. Nekem vannak még ezzel gondjaim. Tudom, hogy erős vagyok, látom, hogy mindent meg tudok oldani egyedül is, mégis olykor elbizonytalanodom. Egyébként pedig abban hiszek, hogy ha valamiben hiszünk, az úgy is lesz!
Hagyomány: most a karácsony és a húsvét jut eszembe. Nálunk minden ilyen jeles alkalomnak sora, menete volt. Előbb otthon, Anyukámtól lestem el ezeket, bár kevés emlékem maradt. Majd anyósomtól nagyon sok mindent tanultam és ezért hálás vagyok neki! Szeretném ezeket a szokásokat megtartani és átadni a kisfiamnak.
Lehetőség: jó lenne meglátni. Felismerni. És nem csak utólag, hanem rögtön, azon nyomban. Akkor talán nem szalasztanám el…
Gyermek: nagyon szeretem a gyerekeket! A sajátomat meg pláne. Van rengeteg türelmem is hozzájuk (bár Gyerkőc mostanában azért feszegeti a határokat, de tudom az okát, csak nem tudok még mit tenni ellene), talán mert kicsit én is gyerek szeretnék még lenni. Gondtalan. Időnként visszasírom azokat az éveket… Jó volt gyereknek lenni!
Korlát: két dolog jut eszembe itt. Az egyik az anyagiak. Sok tervem nem tudom megvalósítani a mostani gazdasági helyzet miatt. Neeem, dehogy panaszkodom! Van és úgy néz ki, lesz is még munkám. De 1-2 “beruházásom” pihentetnem kell. A másik, ami eszembe jutott, hogy megszűnt egy korlát a válásommal. Hogy végre azt tehetem, amit igazán szeretnék és nem fog senki megszólni, piszkálni érte. Azt hiszem, a kapcsolatunk vége felé egyre jobban korlátozott az Exem.
Szülők: nem élnek a szüleim. Édesapám 2 éves koromban, Édesanyám 11 éves voltam, mikor meghalt. Apára nem is emlékszem, Anyukám rettenetesen tud hiányozni! Azt hiszem, Gyerkőc születésével enyhült valamellyest, de sosem fogja senki pótolni!
Dallam: a zene a mindenem! Már ovis koromban szerepeltem. Általánosban hegedülni és furulyázni tanultam, énekkarral Finnországban jártam 10 évesen. A ritmus, a dallam, a tánc… IMÁDOM! Sajnos a hangom már nem a régi, a fránya cigi lehet az oka. De még sokszor támad olyan gondolatom, újra énekelni szeretnék…
Formabontó: nem igazán szeretem az újdonságokat, a változást. Csökönyösségig képes vagyok ragaszkodni régi, jól bevált és megszokott dolgaimhoz. Az újat, a különlegeset, a kirívót nehezen, vagy csak nagyon lassan veszi be a bögyöm.
Selyem: fúúú, nem tudnék ilyen pizsamában aludni. Csúszik-mászik és hideg lehet (sosem próbáltam), én meg fázós vagyok. Brr…
Barátság: szükség van rájuk! Nélkülük abszolút egyedül lennék, magányosan. Sajnos a kapcsolataimat hajlamos voltam nem ápolni kellőképpen, így lett ez egy újévi fogadalmam, és igyekszem figyelni erre. Mert csak kölcsönösen és őszintén működik!
És most kellene továbbadni, bár akiket én olvasok, azok már biztosan kaptak. 🙂
Kikre gondolok? Sicc (tőle jött), Szamóca, Pumicica, Motyi, Hívatlan, MajdnemNyuszi
És a szavak tőlem: emlék, tűz, társ, idő, félelem, rajongás, technika, elvárás, Nagypapa, illat
2009 március 1. | Szerző: ozonviz
Semmit nem értek…
Valahogyan oly gyorsan röpülnek a napok, észre sem vettem és már március van. Valahogy nem jönnek a szavak. Valahogy semmi nem világos.
A gödörből jó érzés kifelé kandikálni igazán! A gyógyszerek sokat segítettek, ezt bizton állíthatom. A fizikai kimerültségemre mindenképpen jó hatással volt az esti nyugtató és a hangulatjavítótól is könnyebben koncentráltam a munkámra. Kialudtam magam és mintha a lelkem is könnyebb lenne ezáltal. Jobban vagyok. Nem teljes a javulásom, bár én már komolytalanul próbáltam abbahagyogatni egy-egy szemet. El sem mertem mondani a dokinak, sőt, annyira meglepődtem, mikor a második találkozásunk alkalmával azt mondta, látja a javuló tendenciát, de májusig mindenképpen szednem kellene a bogyókat, hogy ne legyen visszaesés.
A munkahelyemen is jobb a hangulatom. Hatékonyabban és gyorsabban dolgozok és egészen tartósan tudok ülni nyugton a fenekemen. És már rég hívott az egyik kedves kollégám is savanyú cukornak. Azért ez bíztató, nem? Hál’istennek a nagy munkának vége van, legalábbis olyan szinten, hogy nem kell hétvégézni. De az éjszakai munkámra annyira rákaptak, hogy már-már természetesnek veszik. Ugye este, ha Gyerkőcöd alszik, meg tudod csinálni? – szokta kérdezni a főnököm… Nem teher, hiszen a TV-t nem szeretem, olvasni nincs igazán türelmem, amúgy is minden este bekapcsolom a gépemet és nem is mindennaposak már ezek. De mégiscsak.
Gyerkőcömmel is sokat javult a kapcsolatunk. És én ennek nagyon örülök! Jóóó, persze, hogy még minden egyes alkalommal, mikor az Apja hazahozza, át kell állnia szegénynek, és ennek általában hangot is ad, de 1-2 nap és helyreáll a kis belső rendje. De mérföldekkel türelmesebb vagyok, sokat játszunk, megpróbálok közös programokat szervezni, illetve mikor nincs itthon, mindent megcsinálni, hogy ne mellőle kelljen felállnom vasalni, vagy porszívózni.
Mégis ezek ellenére sem érzem magam teljesen jól. Hülyeség, azt hiszem, mert optimistábban kellene látnom a világot, a helyzetem, az életem, javulnak a dolgaim, van egy egészséges kisfiam, én is jól vagyok, van munkám, autóm, lakásom, tudom fizetni a részleteket…vannak barátaim, jön a tavasz, jó úton vagyok, jó irányba változok… Mégis. Valami nagyon hiányzik! Olykor rám tör ez az érzés, kilátástalanul, értelmetlenül és nem értem. Körülöttem ezer embernek ezer nagyobb baja…és én mégis a saját sebeimet nyalogatom, mikor örülnöm kellene.
Igen, igen, jól sejted. Pokróc kavart össze megint. Bár most nagyon keményen ellenálltam. Illetve igyekeztem nagyon. Az előző bejegyzésem óta is töltöttünk együtt éjszakákat, többször is itt aludt. És bár ennek is annyira kellene örülnöm, mégsem megy. Van úgy, hogy napokig nem is beszélünk, egész héten csak a minimális benti szia-szia. Ő nem keres, én nem küldök sms-t. Aztán jön a péntek, mikor egyedül vagyok… Hívom és jön. És mintha várná, hogy hívjam, de Ő nem jelentkezik magától. Aztán mikor már itt van, kedves és édes és minden olyan más… Nehezen oldódunk a sok huzavona után, én nem kérdezek, nehogy tolakodó legyen, Ő meg magától semmit nem mond. Így marad bennem a sóvárgás, hogy engedjen közel magához. Tudom, érzem, hogy nem csak használ. Tudom, látom, hogy Ő maga sem tudja mi ez az egész. És az is világos, hogy mennyire nem találja a helyét a világban. De miért kell nekem megmenteni? Miért akarok én egy ennyire kemény diót? Miért nem tudom élvezni, ami van és nem rágódni a miérteken, meg nem keresni az okokat? Nem szeretem a bizonytalanságot. Sokkal kényelmesebben, nyugodtabban élem a napjaimat, ha vannak biztos, kiszámítható pontok. Erre vágyom. Nagyon. És hogy levegyük végre ezeket a maszkokat és a másik szemébe merjünk nézni úgy, ahogy és amilyenek valójában vagyunk! Túl nagy dolgok ezek?
2009 február 8. | Szerző: ozonviz
Megvagyok, helyzetjelentés következik:
Ugye voltam dilidokinál. Nem az a lábfeldobós-hempergős rendelés volt, mikor minden nyűgöm kibeszélem. Nem ilyet akartam, hiszen abszolút tisztában
voltam, vagyok azzal, mi mit okozott, honnan indult a lavina és mi a
bajom. Azt hiszem most már egyébként, hogy fel tudtam volna állni
egyedül is, mert elég sok szart végigcsináltam már a lassan 31 évem
alatt (bár minden viszonyítás és nézőpont kérdése ugye), csak sokkal
tovább tartott volna és ezt Gyerkőc miatt nem engedhettem meg magamnak.
Tehát SZTK rendelésre mentem. Igazából a szélsőséges hangulatom, a nem
alvásom és a folyamatos agyalásom, bőgésem miatt mentem el. Hogy ne
ordibáljak Gyerkőccel,
hogy oda tudjak figyelni a munkámra. Ki kellett tölteni két tesztet,
ami inkább az általános állapottal kapcsolatos kérdésekről szólt, aztán
én tömören elmondtam a panaszokat, a doktornő néha belekérdezett, én
válaszoltam és egy icipici pityergéssel végigcsináltam a 15 perces akciót. A végén az asszisztens, meg a doki is csak hümmögött, meg atyaégezett (mikor a gyerekkoromba vezettem vissza a dolgaim),
aztán nagy levegő után a doki közölte, hogy kezdődő depresszióm van.
Kaptam hangulatjavítót, amit reggel kell bevenni. Én csak vigyori
tablettának hívom, mert még ha belül fáj is nagyon a lelkem, tudok
nevetni és kívülről jókedvűnek látszom. Meg kaptam nyugtatót is.
Leginkább ez zavart. Nem az, hogy ennél erősebbet akart kiírni, de nem
vállalhattam a két hét táppénzt, mire megszokja a szervezetem, hanem
hogy nemcsak estére kell beszedegetni, hogy aludni tudjak, hanem
nappalra is. Gyakorlatilag ha beveszem (a reggeli egy szemet
kiiktattam, elég a vigyorex),
fél óra múlva leesik a fejem az asztalra. Tudok koncentrálni a
munkámra, csak épp ha nem iszok meg napi 3 kávét, ott helyben ülve
elalszok. A hatás egyébként jó, sokkal nyugodtabb vagyok és ezt
Gyerkőcöm igazolja azzal, amilyen irányba a kapcsolatunk változott,
mióta szedem. Bár félek, hogy hozzá lehet ehhez szokni, félek, mi lesz,
ha abbahagyom, de mivel általában szótfogadok az orvosoknak (is), visszamegyek majd a kontrolra is megbeszélni ezeket.
Vége a hétvégi melóknak, de éjjel ugyanúgy dolgozok itthonról továbbra is. A
munka mennyisége maradt, legalábbis észrevehetően nem csökkent, csak
nem kötelező innentől a szombat. Könnyebben veszem az akadályokat,
jobban tudok figyelni, mióta szedem a gyógyszert és gyakorlatilag a
fenekemen ülök és dolgozok, nem pedig járkálok ki cigizni, mert nem
találom a helyem, vagy bőgök valahol elbújva.
De fáradtnak érzem magam fizikailag is eléggé. Október óta húzós volt a
tempó és azt hiszem, a lelki és fizikai fáradtságom egymást generálták.
Az értékelésre kíváncsi leszek, hiszen volt egy hónapom, amikor a
teljesítményem és a hozzáállásom a saját normális szintemnek a
közelében sem volt, de igyekeztem és igyekszem most is valamit
kompenzálni.
Gyerkőckémmel most a legnagyobb gondom az
(azon túl, hogy a munka és a lelki zűrök miatt kevesebbet foglalkoztam
vele, sokszor türelmetlen voltam és ezt szeretném nagyon-nagyon hamar
helyrehozni), hogy amikor hazajön az Apjától, borzasztó agresszív és
minden szombaton cirkusz van. Vasárnap dél lesz, mire “kiheveri” a hétvégét, illetve visszaáll arra, ami itthon van.
Annyira, de annyira megmondanám Exnek, hogy ne Godzillát nézzenek a
gyerekkel, hiszen még csak 5 éves, és a Jurassic Park se neki való! A
többi “kedvencről” meg ne is beszéljek. (Halálos iramban, Konvoj, Padlógáz) Én elhiszem, hogy érdeklik a Kicsikémet
az autók, a kamionok, meg a dínók most legújabban, de kell ilyen
filmeket nézni egy 5 éves gyereknek, mikor a Hófehérkét se nézi meg a
gonosz mostoha miatt? Kell neki a káromkodás, a vérfolyás, a gonosz
bácsik hülyesége, a versengés, a másik kigúnyolása? Én is láttam ezeket a filmeket… Lehet, én vagyok maradi, de van olyan mese is, amit nem engedek nézni neki…mert vagány a drágám, de azért fél ám és benne maradnak a dolgok…
Érzelmek terén is nagy (volt) a gáz velem. Ugye két év döntésképtelenség és érzelmi sivárság után elváltunk
és hipp-hopp máris összeakadtunk Pokróccal. A szeretethiányom vezettem
le rajta és kapaszkodtam belé. Hihetetlen sok erőt adott! Aztán amilyen
gyorsan jött, olyan gyorsan jöttek az érzelmek is a részemről és
szerelmes lettem. Közben volt pár huzavonánk, rövidebb-hosszabb idő,
míg nem is találkoztunk, épp köszöntünk odabent.
És az évet azzal kezdtem, hogy pontot tettem a “kapcsolatunk” végére.
Igaz, hogy már akkor megbántam, mikor becsukta maga után az ajtót és az
is, hogy talán az egész depressziós dologra ő tette fel a pontot,
illetve a csalódásom. Éppen csak nem könyörögtem neki térden állva,
olyan szinten megaláztam magam… Bőgtem utána, bőgtem magam miatt,
hogy lehetek ekkora hülye. Aztán az első pár hét borzalmas volt! Látni,
érezni az illatát, hallani, ahogy mással beszél, ahogy a szomszéd
irodában köhög… Megszakadt a szívem! Igyekeztem elkerülni és úgy
éreztem, ő is engem. De egy cégnél dolgozunk, nem lehet minden szitut
kivédeni. Aztán elkezdtem szedni a gyógyszereim és könnyebbek lettek a
napok. És
ahogyan kezdtem végigaludni az éjszakákat, egyre nyugodtabb lettem és
egyre vidámabb. És ő azt szereti, ha jó a kedvem és csivitelek. Én meg
a jókedvem mögött keményedni is kezdtem… Biztosan a gyógyszereknek
köszönhető, hogy már nem zavart annyira, ha rámnézett a folyosón és nem
néztem meg napi rendszerességgel mielőtt kikapcsoltam volna a gépet,
hogy mikor volt fent utoljára az IWIW-en.
Borzalmasan tudott hiányozni és hiányzik most is, és az érzéseim is
megvannak még, csak jó mélyre elástam őket… Hogy könnyebb legyen.
Nekem mindenképp, ő pedig ne lássa. És erre mi történik? Látja, hogy jobban vagyok. Nem kerül. Beszélgetünk is. Elhagyja az öngyújtóját. (csak ketten cigizünk a cégnél)
Aztán az utolsó szál cigijét meg eltöri… Jójójó, lehet, hogy nem
direkt. De érzek valamit. Mintha megint közeledne. Csak nem tudom
eldönteni, hogy próbára tesz (engem, vagy azt, hatással van-e még rám), vagy épp úgy veszi, mostmár lehetünk “normális” kollegák, mert túl vagyok rajta.
És akkor pénteken nekem minden bajomra csak a tánc lehet a gyógyír, de
egyetlen erre kapható barátnőm már a városban, mire észbekapok. Kér,
menjek utánuk 23 óra után. Se busz, se ismerős, se semmi. Üldögéltem
Szomszédasszonynál, ittunk egy pohárka valamit, hogy a gondolatok
jobban serkenjenek,
és mit találunk ki? Két idétlen… Írjunk Pokrócnak, ha már ennyire
beszélgetős, vigyen be, ha épp arra jár. És én balga megteszem. Pedig
egyetlen zugban maradt még meg a száma (fejből), a telefonomból kitöröltem épp emiatt. Á, írjunk, gondoltam, úgyse válaszol, vagy ha igen, akkor azt, hogy alszik.
De nem. Oké, szóljak. Láttatok már idétlen tinit, aki az első randi
előtt tövig rágja a körmét, mit vegyen fel? Há’ nem kabátba kell beülni
egy kocsiba, úgyse látszik, akkor? Tiszta hülyének éreztem magam.
Megint. Nem volt egy göncöm, amit felvegyek, innom kellett a nagy
izgalomra még egy pohárral, meg gyorsban még két cigit elszívni, mire
jött az sms, meddig várjon? Nem is értettem…így felhívtam. Kérdezte,
egyedül vagyok-e, mert akkor ha nem is vagyok kész, elindulna értem.
Na, ha eddig tini voltam, akkor most átmentem olyan
amerikai filmekbenszereplő libává…ágyat igazítottam, gyerekjátékokat
pakoltam, a próbálgatott ruhákat betúrtam a szekrénybe…de hisz csak
bevisz…hülye vagyok…és el sincs mosogatva…
És már itt is volt. Lerohantam papucsban, hogy oké, amíg elkészülök, az
két perc, addig belefér egy cigi az erkélyen, ne ácsorogjon a ház
előtt. Persze, hogy én is rágyújtottam vele, olyan ideg feszült bennem,
de próbáltam olyan lenni, mint egy barát.
Elszívtuk, vettem volna az előszobában a kabátom, meg a cipőm, mikor
megcsókolt. És nem bírtam ellenállni. Tolatni kezdtünk a szoba felé,
persze hogy megint levertük a könyökömet. Az ágyra dőlve kezdett
tisztulni a fejem… Nehéz volt, de nemet mondtam, hiába vártam erre
azóta is. Bevitt a buliba a Barátném után és elköszönt. Innentől már
egyszerű a vége a történetnek… A buli pocsék volt, a Barátnőm részeg.
Kb. 1 óra elteltével visszahívtam Pokrócot, hogy értünk jönne-e.
Barátnőt letámasztottuk otthon a kapuba, Pokróc pedig nálam töltötte az
éjszakát. Az ezzel kapcsolatos gondolataim még nem tisztultak le
teljesen, ezekről már nem írok. Beveszem a gyógyszert és megyek
aludni… semmi kedvem holnap dolgozni menni és szembesülni azzal, hogy
ez csak úgy hopp, megtörtént és kész, semmit nem jelent…
2009 január 25. | Szerző: ozonviz
Dili-bili
Nem is tudom, mi van velem… Csak azt látom, hogy elég!!! Nekem, Gyerkőcnek, és mindenkinek, aki bármilyen kapcsolatba kerül velem. Szélsőségesen reagálok, hullámzóan viselkedek. Vagy röhögök, mint egy fakutya, vagy bőgök, vagy agresszívan ordibálok, vagy néma vagyok, senkihez nem szólok. Alig eszek, alig alszok. Lelkileg, fizikailag tropa vagyok. 3 hete zsinórban próbálnak a barátaim kimozdítani ebből. Ez többé-kevésbé azt takarja, hogy péntekenként jókedvet szeretnének csinálni nekem, lejönnek ezért Pestről, beszélgetünk, iszogatunk, bőgünk, elmegyünk valahová kitáncolni az agylágyulásom, ott még többet iszok és kb. 3 óra alvás után megyek be szombaton dolgozni.
Tudom, hogy nem normális dolog. Tudom, hogy szemöldökig ér a trutymó, amiben ülök. Tudom, hogy föl kellene állnom. És tudom, hogy ha magam miatt nem is, van KIÉRT. Mégsem megy... Szerdán van időpontom egy dilidokihoz. Kézzel-lábbal tiltakoztam magammal szemben is, hogy erős vagyok, hogy nem vagyok flúgos. De igenis be kellett látnom, hogy nem megy egyedül és Gyerkőcnek minél hamarabb szüksége lenne rám. Nem egy idegbajos-bőgős-Szomszédasszony nyugtatóját eszegetős-meredten maga elé bámulós-munkájában normálisan teljesíteni nem tudós-anyának aztán egyáltalán nem nevezhető emberre… Most már csak azt remélem, hogy tud majd segíteni, mint ahogy a legközelebbi barátaim hiszik!
2009 január 18. | Szerző: ozonviz
Játékok
Abszolút meglepődtem azon, hogy engem is felkértetek Sicc és Motyi! Meghatott azt hiszem! Igyekszem eleget tenni a felkérésnek, bár azon gondolkodtam, kinek is adhatnám tovább, hiszen akiket olvasgatok, már mind kaptak belőle. Azt lehet, hogy nem adom tovább? És azt, hogy nem linkelek vissza? Tudom, ez most nem hangzik majd valami fényesen, de hiába mindennap gép előtt merednek a pupilláim, blog formázás témában nyugodtan mondhatom, hogy kezdő vagyok teljesen.
Hát, akkor légyen játék, lássuk a kérdéseket és jöjjenek a válaszok:
1.Írd le annak az öt könyvnek a címét, amit 2008-ban
olvastál.
2. Nevezz meg öt embert és értesítsd őket.
3. Linkelj vissza erre a bejegyzésre.
Ez nehéz dió azt hiszem… 🙁 Amióta Gyerkőc megszületett, nem igazán olvasok. Vannak fellángolásaim, olyan időszakok, amikor hirtelen felindulásból még könyvet is veszek, nemcsak úgy ajánlják, vagy kapok, hanem rendesen könyvesboltban bóklászva, nézelődve. Nagy elánnal nekiindulok és van, hogy sosem érek a végére. Egyrészt. Másrészt pedig a memóriám is hagy az idén némi kívánnivalót maga után. Ez az év túl “sűrű” volt, teli problémával, agyalással, egymás kerülgetésével. (jah, exFérj folyton tv-t kapcsolgatott, konyhában ülve nem jó olvasni, nagy nehezen vettem egy olvasólámpát a számítógéphez kell ürügyén, átcsempésztem az űgy fölé, akkor meg zavarta…) De fel tudok idézni párat, még ha nem is lesz meg az öt.
1. Alison Mackonochie: A kisgyermekek dührohamai: elkeseredésemben vettem. Sokszor érzem, hogy nem vagyok elég jó anya. És nagyon félek attól, hogy valamit “elronthatok”, ami miatt majd nem állja meg a helyét a világban, ami miatt majd esetleg én sírhatok nagyobb korában, nem is tudom, akármi. szerettem volna verés, kiabálás nélkül kezelni, meg egyáltalán megérteni ezt a korszakot, ami ugye nálunk a plusz feszült környezetből adódóan még nehezebb volt. Számomra túl nagy betűkkel írt általánosságokat és túl sok képet tartalmazó könyv volt.
2. Tanya Byron & Sacha Baveystock: Kicsi angyalkák: ha jól emlékszem, Motyi ajánlotta a sorozatot valamelyik csatornán, mikor erről a gondomról írtam ide. Jó könyv, érdekes megoldásokkal. Aláhuzigáltam sorokat, tettem felkiáltójeleket ide-oda. És néztem a sorozatot, amikor csak tudtam.
3. Nemtomkikírták: Erőleve a léleknek: elgondolkodtató, megható rövid történeteket írt két amerikai személyiségfejlesztéssel foglalkozó szakember. Nem olvastam végig. Nagy ritkán veszem elő, ha utazok vonattal például. De lehet, most megint előszedem… 🙂
4. Horváth Andrea: Karma és reinkarnáció: ezt talán nem is 2008-ban olvastam, nem emlékszem már. Átmentem a mellettünk lévő kis boltba és ott bukkantam rá a könyvek között pár száz forintért. Sokáig hatással voltak rám a leírt történetek és csináltattam horoszkóp elemzést az íróval… nem 2008-ban volt, mostmár beugrott… de mostmár hagyom…
5. A.J. Christian: Mit keresett isten a hálószobámban?: elkezdtem, de nem fejeztem be.
Most kellene továbbadnom, ugye? Remélem, nem jön a 28 évig szerencsétlen leszel, ha megszakítod a láncot…, de tényleg nem szeretném olyannak dobni, aki már túl van rajta.
” Igazából nem is jó szó rá a díj – szóljon, akinek eszébe jut róla
jobb kifejezés – inkább jelzés a barátságról, a közelségről, ami
legkevésbé értendő földrajzilag. Lényege hevenyészett fordításban: Ha blogolsz, hiszel a proximitásban, a térben, időben és kapcsolatokban való közelségben, és teszel is érte. Ezek a blogok különösen varázslatosak. Íróik célja, hogy barátokat találjanak. Nem az anyagiak, vagy a hatalom érdekli őket. Reméljük, hogy amikor kibomlik a szalag az üzeneten, még több barátság fog születni. Figyeljünk oda jobban az ilyen blogokra! Add tovább nyolc újabb blogolónak, és mutasd meg ezt a leírást is! “
Tudjátok, hányszor gondoltam arra sóvárogva, de jó nekik, hogy találkoznak, MSN-eznek, beszélnek telefonon? Hát még mikor azt olvastam, hogy hol abban a városban találkoznak, ahol főiskolás 3 évemet töltöttem, hol meg itt, ahol lakok?
Régebben naprakész voltam több blogolóból és némán drukkoltam értük. Sőt, volt ahol meg is szólaltam pár szó erejéig. Aztán jött a válás, a hajtás, a kiborulás, az elintéznivalók sora, az éjszakai meló, majd Pokróc, majd szakítás, újabb béka feneke… Volt, hogy kedvem se volt írni se, olvasni se. Már nem vagyok olyan sok ember életéből naprakész, sőt. Akiket rendszeresen olvasok, azoknál is vannak fehér foltok számomra és nem tudom pótolni. De lássuk akkor, kik kedvesek a lelkemnek, kiket olvasok legrendszeresebben (itt sem linkelek, pedig kellene, ugye?):
1. MajdnemNyuszi: nagyon szeret(t)em a szókimondó stílusát! Sajnálom, ha nincs jól és időnként “meglátogatom”, hátha visszatér majd…
2. Sicc: akkorákat nevetek nála! :):):) (Nyuszi is nagyon humorosan írt régebben, nála is derültem sokat…) Komolyan kikapcsolódok, mikor olvasom, nem semmi csajszi lehet.
3. Motyi: leginkább a gondolatai és a választékos leírásmódja fogott meg! Őt is sokszor olvasom, bár bevallom, volt egy kis kihagyásom… 🙁
4-5. Hívatlan és Szilva: talán őket olvasom legrégebben, talán náluk kommenteltem legtöbbet. Kicsit nehezebb velük a dolgom, amióta máshol is vannak, de amikor itt adnak életjelet, azt mindig olvasom.
Vannak még többen is… Volt Alf, akit mindennap olvastam, email címet is cseréltünk, aztán valahogyan elkavarodtunk egymás mellől, és nagyon, de nagyon régen írt már. Van Sütemény, akivel együtt kezdünk új életet (nem tudom, ő hogyan halad vele, nekem úgy fest a helyzet, hogy hiába van a hűtőn szemmagasságba a lista…). Van Phoeby, őt a társkeresés rejtelmei miatt kezdtem el olvasni, de már nem tudom követni… 🙂 És voltak többen is, akihez be-bekukkantottam, volt, akinek DVD-t küldtem, volt, akitől verset vagy idézetet “csentem”… Sokan vagyunk itt, olvassuk egymást, elgondolkodunk a másik ember dolgain. Én ilyenkor néha rájövök, hogy mindenkinek vannak gondjai, és nem mindegy, hogy mi a viszonyítási alapunk… (De jó lenne, ha ez mindig szem előtt lebegne nálam!…)
2009 január 3. | Szerző: ozonviz
Egyedül
Hihetetlenül magányosnak érzem magam, pedig egész nap szinte egy fél órára sem voltam egyedül. Reggel Gyerkőccel későn ébredtünk. Furcsa a részéről, hiszen korán kelő típus. Magamon azért nem csodálkoztam annyira, hiszen hajnal 1 felé feküdtem csak le és még akkor is úgy éreztem, nem tudnék aludni. Délelőtt vissza kellett újfent mennem a fogdokihoz, így Gyerkőcöm Szomszédasszonyéknál volt addig. És hiába végeztem gyorsan (de nem fájdalommentesen…), nem akaródzott neki hazafelé venni az irányt az emeletre. Talán addig voltam fizikailag egyedül, míg én fölmentem hozzánk és kicsit rendet tettem, elmosogattam. Szomszédasszonyéknál ebédeltünk, ma volt a szülinapja és ebédre jöttek a lányáék is, akik Gyerkőc Keresztszülei, így megint csak maradtunk. Aztán egy óvatlan pillanatban Gyerkőc kibökte, ő bizony Keresztéknél alszik ma, életében először... Nyeltem a gombócot, mint a nap folyamán többször is, de ez most túl nagyra és túl makacsra sikerült. Annyira vártuk Pokrócommal, mikor szánja rá végre magát Gyerkőc, hogy ott aludjon… Vagy ez is csak az én agyszüleményem volt? Már ezt sem tudom. Most úgy emlékszem, amikor ez szóba került, örült neki, vagyis annak, hogy felmerült a gyerekemben ez a gondolat.
Összepakoltam a kis holmiját bőgve, majd mikor összeszedtem magam, elvittem őket kocsival. Nagyon boldog volt, hiszen imádja a Keresztszüleit és végre velük alhat, majdnem lemaradtam a pusziról is. Tartottam magam és csak akkor eredt el a könnyem, mikor beültem és beindítottam az autót. Talán a sors akarja végre, hogy tanuljak meg egyedül lenni, talán csak rossz az időzítés és véletlen egybeesés. Az biztos, hogy nem vagyok jól és az is, hogy ez még jó darabig így lesz. Most éppen abban sem vagyok 100%-ig meggyőződve, hogy jól döntöttem, mert baromira hiányzik. És arra is rájöttem, hogy most éppen várok és remélek… Hejj, pedig annyira nem kellene…
2009 október 6. | Szerző: ozonviz
Visszatérés: eljött az ideje asszem…
Talán májusban, a szülinapom környékén jelentkeztem utoljára itt. Már lehet, nem is fog olvasni a kutya se, de sebaj, terápiának éppen jó lesz, ha leírom, mi történt az elmúlt hónapokban.
Talán a május volt a mérföldkő, vagy már nem is tudom. A névnapom ugye szerepel a naptárban, az eszébe jutott, de a születésnapom nem. Nem, nem vártam túl sokat, csak annyit, ne felejtse el. Azt hiszem, talán ez volt az utolsó csepp a poharamban. Keményebb tudtam lenni Vele és tudtam végre nemet mondani. Bár sokszor csak dacból, hogy megmutassam Neki, nem rángathat úgy, ahogy kedve szottyan éppen.
Március környékén előkerült egy tavalyi társkeresős pasi (Orromigérő), abszolút véletlenül futottunk össze. Az anno abbamaradt, valahogyan sehová sem fejlődött az ismerkedésünk, és én ezt a szemébe is mondtam akkor őszintén, de nem durván. Valszeg mégis rosszul esett neki, ezért semmilyen formában nem tartottuk a kapcsolatot hónapokig. Aztán márciusban megbeszéltünk egy mozit. Majd májusig megint nem találkoztunk, ritkán beszéltünk. Júniusban tört meg a jég, bár fogalmunk sincs, melyikőnknél mitől. Minden nagyon gyorsan történt: bemutatása Gyerkőckémnek, közös nyaralás hármasban, család, barátok megismerték, szinte 1,5 hónap alatt odacuccolt, jobban mondva egyszercsak ottragadt, miután egyre több holmija maradt nálunk, majd 3 hónap után esküvőről beszélgettünk, Gyerkőc megszerette, Ő is sajátjaként nevelgette, foglalkozott vele, tervezgettünk, házat kerestünk, közös gyerek is szóbakerült… 3 gyönyörű hónap. Majd 1 teljes agyrém…
Azzal kezdődött, hogy Pokróc elkezdett érezni. Rájött, mit veszített, rájött, hogy megszeretett és tudatosult benne, mikor látott is bennünket Orromigérővel. Onnantól beindult a “harc”. Csak így tudok fogalmazni… Előbb email, majd sms-ek garmada éjjel, szerelmes versek, idézetek és egy alkalommal virág és mécsesekből kirakott szív az erkélyem alatt. Alapból őszinte ember vagyok és egyébként sem tudtam volna semmit sem titkolni. Mindent elmondtam Orromigérőnek. Hogy mennyit szenvedtem Pokróc miatt, hogy nem kellettem neki, hiába aláztam magam porig és hogy milyen sokat jelentett nekem. Azt hittem, múlt idő… Teltek a napok-hetek, esténként otthon lelkifröccs, már majdnem viták, hogy miért nem tudom leszerelni Pokrócot, én pedig egyre bizonytalanabbá váltam magammal szemben és egyre nehezebben tartottam magam. A helyzet odáig fajult, hogy gyakorlatilag Orromigérő állandóan aggódott értem, értünk, minden sms-re összerándult a gyomrunk, Pokróc pedig egyre hevesebben harcolt, falhoz szorított, hogy értsem már meg, mindenre képes lenne értünk, pedig Gyerkőccel sosem találkozott, csak idebent a melóhelyen, ha behoztam magammal. Nem tudom, ki hol veszítette el a fonalat, de Orromigérő egy este, míg aludtam, kicsempészte Pokróc számát a telefonomból és másnap reggel felhívta, hogy hagyjon minket békén. Megértettem, miért tette, de a lelkemben törés lett. Csalódtam benne és rettenetesen fájt! Valahogyan mégis visszaevickéltem mellé, próbáltuk ott folytatni, ahol még minden rendben volt, de tudat alatt bizalmatlanokká váltunk, illetve visszafogtuk magunkat, nem spontánul éltük a mindennapokat… És nőtt a feszültség. És Gyerkőc radarjai hibátlanul működnek, és jöttek a hisztik, a csúnya beszéd, a kiborulások…mint anno, mielőtt váltunk…és amellett, hogy megijedtem, el is gondolkodtam. Pokrócon. Hogy tényleg komolyan gondolja. Képes lett volna több 1000 kilométerig menekülni, mert mással vagyok és vissza se jönni többé Magyarországra. Képes lett volna, ha én így vagyok boldog. De már nem tudom.
Most éppen ott tart a helyzet, hogy Orromigérő elköltözött. Már egy alkalommal tartottunk egy kis szünetet, mikor nem találkoztunk, de két napig bírtam, nagyon hiányzott. Most elvitte az összes cuccát, üres a polca a szekrényben. És két napja nem tudom, mi van Vele. És aggódom és hiányzik…(Gyerkőcnek is…, kérdezgeti…), de tudom, hogy soha többé nem inoghatok meg. Nem lehet oda-vissza pakolni, nem lehet egy kapcsolatot visszafelé építeni! Nem az a baj, hogy nem szeretem Orromigérőt, azt nem tudom, miért nem tudom elengedni Pokrócot, miért van még mindig ekkora hatással rám, hogy így belekavarodjak a saját életembe “Miatta”?
Nem vagyok elég okos és azt hiszem, most nem véletlenül hallgat az összes barátom, aki ismeri a történetet. Ezt most nekem egyedül kell eldöntenem, de piszok nehezen megy és tudom, hogy véglegesnek kell lennie! Nem szórakozhatok 4 ember életével és lelkivilágával!
Oldal ajánlása emailben
X