2008 szeptember 17. | Szerző: ozonviz |

Már jobban…

A hétvégén abszolút kikészültem. Dehát ugye ezt is csak magamnak köszönhetem, annak amilyen vagyok. Kezdem azzal, hogy az előző bejegyzésben szereplő első éjszakánk után, ahogyan az a nagy könyvben meg van írva, mindenkibe belefutottunk, akibe nem kellett volna. Kerekedett is belőle 5 nap alatt minden. Valószínűleg konkrétumot senki nem tudott, valószínűleg találgatás lehetett a háttérben egy apró tupírral. Csütörtök reggelre teljesen elborította az agyamat a harci ideg: most mi lesz, hazudjak, tagadjak, beismerjek, mi legyen tovább, maradjon, menjen, várjunk… Beérve Pokrócom látta rajtam, hogy milyen állapotban vagyok és én mindent elmeséltem neki. Édes volt, először feszültségoldásként viccet csinált a helyzetből, majd komolyan azt mondta: Nyugi Kiscicám! És ahogyan mellé mosolygott és nézett, annyira mélyen, azonnal elhittem neki, hogy nem lehet semmi baj. Este még itthon átrágtam minden oldalról a dolgot, nem is én lennék, ha nem ugyebár… és nagy örömmel küldtem az üzenetet, hogy jutottam valamire, másnap beszéljünk. De aztán jött a péntek, neki meg közbe valami elfoglaltság meló után. Próbáltuk, mikor beszélhetnénk, de annyira nem tűnt lelkesnek, mintha nem lenne ez fontos csak nekem, hogy inkább azt mondtam belül keserűen, kívül mosolyogva, hogy nem is ennyire fontos, csak kicsit csalódott vagyok, hogy nem tudtuk összehozni.

Este a Lányokkal szórakozni mentünk. Borzalmas nehezen indultunk útnak, már majdnem lemondtam, de előbb tudni szerettem volna, lehet-e más, kellemesebb programom. Újabb sms neki, de nem az a válasz jött, amire számítottam titkon, megint csalódás. Így lett a péntek éjjel naggyon-naggyon görbe és a szombat egész nap szörnyen szédülős, fejfájós, alig evős, hempergős. 🙁 Jól sikerült este volt, igazán kikapcsoló, kár hogy annyira sokat ittunk…

A vasárnapomat Férj húzta keresztbe a búcsúval, ahová muszáj volt kivinnie Gyerkőcöt, holott péntek-szombat végig vele volt. Kicsit tompítani az élét a helyzetnek épp kapóra jött, hogy Anyós és Anyós anyukája ilyenkor névnapoznak, gondoltam Gyerkőccel felköszöntjük őket. Akkor majd olyan lesz, mint a mesében: Gyerkőccel voltam is, meg nem is, Gyerkőc Férjjel sergőzött is, meg nem is. Elsőre nagyon jó megoldásnak tűnt. De aztán Férj szájhúzgálása és ferde szemei arra sarkalltak, hogy Anyós felköszöntése után én Gyerkőcöt hátrahagyva hazainduljak. 🙁 Így telt a vasárnap is viszonylag egyedül, magányosan. És Pokróc sem jelentkezett.

Vasárnap éjjel ismét nem aludtam, szinte már rendszeressé válik és fel sem tűnik, csak reggel, mikor csörög a vekker. Hát nem aludtm, így gondolkodtam. Kell ez nekem? Jó ez így nekem? Én mit szeretnék? És valóban úgy? És mégis hogyan? És nem is ezzel volt a gond, hanem mikor ugyanezt (kommunikáció hiányában) Pokrócom oldaláról közelítettem meg. Vajon Ő mit gondol? Vajon gondol-e egyáltalán valamit is? Hétfőn reggelre úgy ébredtem, mint akit megrágtak és kiköptek párszor. A lehető legnegatívabb rész maradt meg bennem: hogy nekem ez nem megy és hogy Ő meg egyáltalán nem gondol semmit. És egy jó reggelt köszönés helyett kibukott belőlem, hogy elegem van. 🙁 Pedig csak meg akartam beszélni Vele. Hogy miken rágódtam és miért, és hogy épp ezek miatt itt lenne az ideje, hogy néha leüljünk beszélgetni… Kevesebb félreértés és sokkal tisztább helyzet lenne, az biztos!

Kedd délutánig azt hittem, teljesen lezártuk az ügyet a kirohanásommal. Már bántam, hogy ilyen vagyok, hogy ami a szívemen az a számon és hogy nem tudom féken tartani sem az érzelmeimet, sem az agyalásomat. Aztán beszélgettünk kedd délután. Kicsit feszülten, kicsit feszengve és nem is túl sokáig…, de arra éppen elég volt, hogy lehiggadjak és átgondoljak mindent. Kezdve azzal, hogy mit okozott lelkileg nekem ez az új helyzet, hogy nem is hittem, mert bár én akartam, hiába vagyok nyugodtabb, mégis megvisel a válás, és végezetül a sor végén Kedves Lópokrócommal, aki ezt az egészet burkolva kapja velem, meg az agyalásos idegbajommal. Nem értem még a végére, de a következő bejegyzésben megpróbálom megfogalmazni, mire jutottam… Azt tudom, hogy egy lépéssel már jobban vagyok, mert tudom, hogy baj van velem legbelül és nagyjából sejtem is, hogy mi és miért. Ha az utat, vagy a megoldás kulcsát is meglelem, akkor leszek végre Önmagam!