2008 szeptember 24. | Szerző: ozonviz |

Tisztul a fejem…

Valahogy sosem gondoltam volna, hogy ennyire magam elől is vannak bennem elzárva dolgaim. Azta, micsoda értelmes mondat… 🙂

Nincs időm már (álmos vagyok, nagyon fáj a torkom és köhögök is) leírni pontról pontra, mi történt és hogyan, ami elgondolkodtatott, inkább egyfajta összegzés lesz ez leginkább magam számára valószínűleg. Sokáig rágódtam azon, merre induljak el, kinek mi lesz jó, ha az egyik, vagy másik utat választom. Mindig mindent végigrágok, ezzel is ezt tettem, de valakit kifelejtettem. Leginkább olyan kérdéseket ragadtam le, hogy mi lesz Gyerkőccel, ha maradunk együtt Férjjel és mi, ha elválunk; hogy ki fogok-e jönni anyagilag, tudom-e neki biztosítani, amit szeretnék; Férj fog-e tudni új életet kezdeni, vagy örök sebet ejtettem rajta a döntésemmel, tudunk-e Férjjel és a családjával normális kapcsolatot kiépíteni, ésatöbbi, ésatöbbi. Soha eszembe nem jutottam én magamnak. Hogy velem mi fog történni, hogy benne mi zajlik majd le. És most, hogy pontról pontra haladok és pipálom az aggodalmaimat, amik megoldódnak szép sorban, legalul, legbelül, legmélyebben ott vagyok én összekucorogva, mint a kis Vuk. És sokáig nem értettem. Vagy talán nem is akartam érteni. Le nem ültem volna csendben magammal… A hétvégék, mikor Gyerkőc nem volt itthon, vagy aludt ebéd után a figyelemelterelésről, a menekülésről szóltak. Vagy TVt kapcsoltam be, vagy a gépet, vagy elmentem a városba vásárolni, pedig nem volt égetően szükségem semmire, vagy csak ültem itthon a kupi közepén és meredtem magam elé üres fejjel, lestem a pókhálót, vagy a mosatlant és végül rácsuktam az ajtót mindre és lementem Szomszédasszonyhoz.

És lassan kezd tisztulni a kép bennem, hogy magam elé toltam mindenkit és azzal egyáltalán nem foglalkoztam, velem mi lesz. Valószínűleg azt hittem, hogy a döntésemmel, ha már két év alatt sikerült meghozni, el is van minden “sikálva”. Közben ez az új helyzet nekem is nehéz, engem is megvisel. Hogy egyedül még két napot sem éltem sosem. Hogy dönteni sem döntöttem még kizárólag én. (Az már más kérdés, hogy a megvalósítás mindig csak az enyém volt, de előtte megbeszéltük.) Nem, nehogy félreértse valaki, nem arról hadoválok itt, hogy megbántam a válást, vagy szeretném visszacsinálni… Csak nem is sejtettem, hogy mindenért, mindenkiért aggódok és közben minden megy simán szinte és én meg annyira nem vagyok jól.

Na, de egy szónak is száz a vége, nem tudom, érti-e valaki, mit hablatyolok ide… Lassan látom már, mit miért tettem úgy az elmúlt jópár hétben, kezd összeállni a kép magamról magamnak és világosodik az elmém. És talán bolond, vagy dilis sem vagyok, csak egy érző ember, aki igyekszik mindenkinek megfelelni, minden és mindenki szempontjából jól, helyesen dönteni és azt határozottan végigcsinálni, megállni a lábán, közben meg valahogy elsiklik afölött, hogy vele, magával nem törődött…