2008 szeptember 30. | Szerző: ozonviz |

 Vége

Megtettem, ami napok óta nyomta a lelkem. Eredetileg azt terveztem, laza leszek, türelmes, időt adok. Sajnos engem nem ebből a fából faragtak. Tegnap szinte egész éjjel ébren voltam és rágódtam a dolgokon. És ma pontot tettem a végére.

Egyoldalúnak éreztem. És egyre jobban. Valamint hogy lefelé épül. Mintha arra várna, hogy majd magától elmúlik. Ő nem keres, én nem kezdeményezek és ahogy jött, majd úgy vége is szakad kölcsönös érdektelenségből. De én jobb szeretem a biztos rosszat, mint a bizonytalan látszatot. Nem tomboltam, nem hisztiztem, egyszerűen kimondtam, hogy nem megy tovább.

Most mondjam, hogy titkon azt reméltem, küzdeni fog? Hogy azt mondja, nemá’. Hogy de ő… De nem mondott semmit. Csak hogy megérti. Meg hogy semmi nem muszáj. És hogy ne pazaroljam így rá az időm.

Annyira fájt! Annyira bántott! Annyira szenvedtem! Hogy ennyi? Hogy akkor neki semmit nem jelentett? Megbántam, mert már akkor hiányzott! De tudom, hogy helyesen döntöttem. Elenyésző volt már a pozitívum és egyre kevesebb ideig tartott a hatása.

Sokat vártam talán? Türelmetlen voltam? Lehet. De nem éreztem, hogy fejlődnénk valamerre. Vagyis inkább visszafelé. Elmaradtak a lopott csókok, ölelések, a bókok, az sms-ek. Maradt a heti egy alkalom, mikor nálam aludt, majd szombat reggel elment és hétfőig nem hallottam róla. Persze, nap mint nap látta, hogy élek, hogy megvagyok. De már nem volt hiányzol üzenet, micsi sms, semmi.

Nem akartam csöbörből vödörbe ülni, nem akartam fejest ugrani egy újabb kapcsolatba. Csak én láttam benne, bennünk valami apróságot, ami elhitette velem, hogy lehet belőlünk idővel valami. Most nagyon zordan látom a világot. Most úgy gondolom, kihasználta az érzéseimet, elütötte a péntek estéjét és rendben tartottam a hormonjait.

Hogy lehettem ennyire naív? Hogy hihettem többet, mint ami volt? Miért gondoltam, hogy az az igaz, amikor kettesben vagyunk? El akartam hinni valószínűleg. most végleg leesett a rózsaszín szemüvegem…