2008 október 6. | Szerző: ozonviz |

Hiányzol!

Magam sem értem, hogy tudtam annyira kiborulni. De ha már megtettem, nincs visszaút. Te nem kérdeztél, nem ellenkeztél, csak szimplán elfogadtad. Azt mondtad, megérted. Most lehet, megint naív vagyok, de mintha azt látnám a szemeidben, annyira nem vagy jól. Te sem.

A keddi kifakadásom után írtam egy hosszabb levelet. Kérdéseket, amiket nem tettem fel Neked sosem. Nem akartam. Nem is mertem volna. Azt írtad, ne Tőled várjam a válaszokat. Ha nem megy, nekem kell kimondanom. Úgy éreztem kedden, muszáj, mert már szétfeszít. Kimondtam. És még ha nagyon fájt is, megkönnyebbültem. Legalábbis akkor. És úgy véltem, egészen jól helyreteszem majd magam, a lelkem, erős leszek és talpra állok.

Aztán pénteken eljött két pesti barátném. Elfecsegtünk, elzokogtuk a bánatunkat, és hogy ne legyen olyan rossz a hangulat, hoztak egy krémes alkoholtartalmú női “körömlakkot” is. Asszem, talán a harmadik után kezdtünk készülődni valami táncos helyre. És míg én ágyaztam nekik, meg “partidíszbe” öltöztem, elcsenték a telefonom. És üzengettek Neked. Még hajnalban is, míg lemostam magamról a buli füstszagát. Jót derültek rajta, és akkor még én is nevetni próbáltam. De szombatra ébredve már megalázónak éreztem a szituációt és nevetség tárgyának láttam magam. Tudom, hogy nem emiatt voltál ma velem ennyire távolságtartó és talán szombaton az üzenetemmel némileg tisztáztam a péntek éjszakát, mégis annyira nehéz a lelkem, annyira rosszul érzem magam.

Pici megoldást nyújt a munkaterápia, hogy este, ha Gyerkőc álomba szenderül, bekapcsolom a gépet és dolgozok és hasznos vagyok és nem agyalok… De ha közeledik a péntek, mikor nálam szoktad tölteni az éjszakát, beköltözik a kisegér a fejembe és rágni kezd. Hogy miért kellett ennek így történnie? Hogy miért nem voltam picikét türelmesebb Veled? Hogy mért nem nyitottál felém? Hogy mi lehetett volna Belőlünk? És ilyenkor kezdődik a “hepaj”, zakatol az agyam, pörögnek előttem a képek, mit hogy kellett volna másképpen és mit lehetne még és hogyan. Mit érthettem félre és mit titkoltál el, hogy ne lovalljam bele magam? De hiszen ennek van még így értelme? Múlton és jövőn rágódni, meg azon, mi lett volna, ha…? És hogy kellene gyökeresen megváltoznom e témában?

Ma éjjel sem találtam megoldást. Sem a változásra, sem arra, hogy ne hiányozz már annyira. Így a terápia végén ittam a maradék krémes löttyből. Majd mégegyet. És most itt pöntyörészek, ahelyett, hogy aludnék. Még egy cigi és megoldás nélkül bújok ma is ágyba…