2008 november 1. | Szerző: ozonviz |

November 1.

Ritkán járok a temetőbe. Pedig lenne okom bőven sajnos. De valahogy először ijesztő volt, később pedig semmit nem jelentettek a sírkövek, feliratok és a vázák. Néha szégyenlem magam, amiért eszembe sem jut kiszaladni, máskor pedig nyugodt szívvel fekszem le esténként, hiszen sosem felejtem el Őket, mindig velem vannak, a hétköznapokban is, nemcsak november elsején.

Ma sem voltam a síroknál. Bevallom, nem is szeretek halottak napján menni. Túl sokan vannak, túl hangosak és túl “zsizsegős muszáj” az egész. Talán estefelé meghittebb kicsivel, mikor mindenfelé mécsesek égnek a sírokon. Holnap, ha nem lesz esős idő, Gyerkőccel talán kimegyünk.

Legutóbbi látogatásunk alkalmával már kérdezgetett: – Anya, miért jövünk ide? Anya, kik vannak itt? És miért temették el őket? És hiányzik neked az anyukád? És mi lett a testvéreddel? És hogy-hogy nem ismerted az apukádat? És akkor neked nincs mamád, meg papád sem? És anya, szomorkodsz? De ugye tudod, hogy már nem kell, hogy hiányozzon az anyukád, mert van egy kisfiad? … Itt könnybe lábadt a szemem, majd hosszú, kérdések nélküli csend után lopva oldalra pillantva úgy láttam, hogy Gyerkőckémé is. Azt hiszem, megérezte, milyen édesanya nélkül élni…