2009 január 2. | Szerző: ozonviz |

30 évem legrosszabb szilvesztere

Már december elején próbált Szomszédasszony rávenni, menjek velük bulizni ezen a napon. Nem akartam. Tudom, hogy jó kis társaság, akik mellett nem lehet unatkozni és szomorkodni sem és azt is tudom, hogy mind egytől egyig szeretnek és nem foglalkoztak volna azzal, hogy csak én vagyok ott egyedül, pár nélkül. De nem akartam menni mégsem. Nem akartam pótkerék lenni, vagy kilógni a sorból. Aztán mikor Pokrócommal szóba kerültek az ünnepek, hogy ő úgy szeretné, hogy a két hétből pár napot együtt töltsünk, titkon reménykedni kezdtem. A karácsony számomra olyan élmény lett, amit sosem felejtek, de talán épp emiatt azt képzeltem, a szilveszter is sikerülhet. Aztán 30-án világossá vált előttem, hogy újra Csipkerózsikát játszok egy hol volt, hol nem voltban…és egyre valószínűbb volt, hogy az utolsó éjjelt egyedül töltöm. Szomszédasszonyék készülődtek, én meg bőgtem, zokogtam. Annyira rosszul éreztem magam, annyira szerencsétlennek… Próbáltak segíteni és stresszoldás gyanánt inni adtak.

Aztán elmentek és este 7 óra felé, az utolsó bejegyzésem és 2-3 pohárka után (naná, hogy evés nélkül a 30-i kiborulásomat követően abszolúte nem volt étvágyam…) József Attila versek olvasgatása közben felhívott egy Kollégám (mivel délelőtt kínomban még bementem dolgozni és látta, mennyire nincs rendben a lelkem), hogy telik az utolsó napja az évnek és mik a terveim a bulira nézve. A konyhában egy szőnyegen ülve a parapet előtt majd’ egy órát beszélgettünk, miközben az itthoni maradékot iszogattam és ecseteltem a csalódásaimat azokban, akikben hittem, akik annyira fontosak voltak nekem. És persze, ahogyan hatott az alkohol, egyre keményebb változtatásokon törtem a fejem és nem féltem kissé hangosabb üzemmódomban – ami ritka – elő is adni neki. Mire letettük, alig tudtam feltápászkodni a földről. Észrevétlen többet ittam éhgyomorra, mint kellett volna.

Gyorsan belapátoltam pár süteményt, ami szívja az italt és azon zakatolt az agyam, hová mehetnék, csak hogy ne legyek itthon egyedül. Felhívtam ItthoniBarátnőm, de a gyerekeivel otthon maradt. Mondta, ha elalszanak, menjek át csendben iszogatni. Aztán felhívtam azt a fickót, aki két nappal előtte invitált, mikor én még Pokrócomra vártam. Nagyon örült, mondta a társaságnak, hogy én is megyek, vártak, pattanjak taxiba és menjek. Kicsit még kótyagosan puccparádéba vágtam magam és örültem, leszek valahol valakikkel…de az utolsó busz elfelejtett jönni…és taxit sem tudtam hívni. Feladtam. Nekiindultam a hidegben sétálni a környéken, persze bőgve… Végül arra vitt az út, ahol Szomszédasszonyék mulattak és elkezdtek csalogatni befelé. Se be nem fizettem, se ki nem öltöztem és kedvem se volt. Berángattak. Gondoltam, jobb ha engedek, kicsit üldögélek ott, aztán hazajövök. Próbáltak vidítani, körbetáncoltak, énekeltek nekem, majd az egyik srác piát hozott az asztalhoz. Az osztogatás végén, mikor a hátam mögül az asztal másik oldaláig hajolt, két pohár piát öntött a nyakamba. Gyakorlatilag a bugyim is whiskey-s volt, nemcsak a hátamon a ruha, meg a kabát. Ráadásul a párnás szék alattam mindent felszívott, majd visszafelé irányította a nadrágom felé. Mint aki összepisilte magát. Bőgve, zokogva hagytam ott az egészet, nagyon fáztam, bűzlöttem és még szerencsétlenebbnek tartottam magam. Éjfélkor épp a kádban próbáltam levakarni magamról a 2008 szennyesét és összes rosszát.

Éjfélkor Szomszédasszonyon kívül nem hívott, nem üzent senki… Pokrócomnak 1 felé jutottam eszébe. Boldog új évet kívánt és elmondta, hogy hiányzok, majd én jó szórakozást neki és letettük a telefont. Megint zokogni kezdtem, mint még soha… Ha jól emlékszem, 2 körül aludhattam el…, de már fél 4kor ébren voltam egészen fél 6ig.

Reggel fél 9kor ex-anyósom ébresztett, élek-e még, fáj-e a fogam, mi a helyzet a vesémmel. (az ünnep így telt, valami valahol mindig fájt) Majd 9 körül jött egy sms Pokróctól, ébren vagyok-e már és jöhet-e. Nagyon magam alatt voltam, de szerettem volna látni még akkor is, ha a buliból jött reggel hozzám. Szótlan voltam és rosszkedvű, nem tudtam egyáltalán csivitelni, ő meg túl fáradt, így elaludt. Sokáig néztem az arcát, a vonásait, a száját, a haját cirógattam, a homlokt, halántékát simogattam és belül annyira, de annyira fájt…és fáj most is… Délután ébredt fel, összebújtunk és hazavittem. Azóta folyamatosan rágódok és gondolkodom. És ma délután személyesen megmondom neki, mire jutottam…