Megtettem
Sokat rágódtam, gondolkodtam, mi lenne a legjobb döntés. Nem mondom, hogy egyszerűen hoztam meg, de a legkézenfekvőbbnek tartom akkor is, ha sokáig szenvedek majd miatta.
Úgy döntöttem, nincs értelme ezt a “kapcsolatot” folytatni. Mindkettőnkkel baj van… Ő nem képes kapcsolatra egyáltalán, neki teljesen megfelelt, ami volt köztünk. Én nagyon akartam a kapcsolatot vele, és sorban gyártottam az álmokat, amikben aztán mindig hittem és mikor nyilvánvalóvá vált ismét egy szituban, hogy csak én képzelem az egészet, mindig kiborultam. Ha nem is előtte, de mindig érezte, hogy baj van. És ezt nem akartam tovább. Nem akartam, hogy hisztis libának gondoljon a rendszeres rossz kedvem és cirkuszok miatt. És nem akartam magamat sem kikészíteni ilyen sűrűn. Volt már pár mosolyszünetünk és bár mindig újrakezdtük és mindig másképp, mindig kicsit jobban, úgy érzem, ez most vagy nagyon hosszútávú lesz, vagy végleges. (a hosszútávú inkább az én utolsó hajszálamnak szól, egyébként 0% esélyt látok arra, hogy pár hét múlva azt mondja, tudja végre, mit szeretne és engem)
Délután jött föl, Gyerkőc Szomszédasszonynál játszott. Már amikor kértem a találkát, akkor tudta szerintem, mit akarok mondani. Aztán ebben teljesen biztos lettem, mikor bejött és nem adott puszit. Nagyjából mindenféle érzelemnyilvánítás nélkül elmondtam (bár nagyon sokszor kellett nyelnem a gombócot), hogy mire jutottam és hogy nem haragszok és hogy szeretnék normális kolléga maradni és odaadtam a szülinapi ajándékát, mert már régen megvettem és nem lesz rá alkalmam. Sajnálja. És sosem akart bántani. És hiszek neki.
Csak ne puszilt volna meg, mikor elment! Csak ne ölelt volna át és mondta volna, hogy jó legyek! Csak ne szeretném…