2009 január 25. | Szerző: ozonviz |

Dili-bili

Nem is tudom, mi van velem… Csak azt látom, hogy elég!!! Nekem, Gyerkőcnek, és mindenkinek, aki bármilyen kapcsolatba kerül velem. Szélsőségesen reagálok, hullámzóan viselkedek. Vagy röhögök, mint egy fakutya, vagy bőgök, vagy agresszívan ordibálok, vagy néma vagyok, senkihez nem szólok. Alig eszek, alig alszok. Lelkileg, fizikailag tropa vagyok. 3 hete zsinórban próbálnak a barátaim kimozdítani ebből. Ez többé-kevésbé azt takarja, hogy péntekenként jókedvet szeretnének csinálni nekem, lejönnek ezért Pestről, beszélgetünk, iszogatunk, bőgünk, elmegyünk valahová kitáncolni az agylágyulásom, ott még többet iszok és kb. 3 óra alvás után megyek be szombaton dolgozni.

Tudom, hogy nem normális dolog. Tudom, hogy szemöldökig ér a trutymó, amiben ülök. Tudom, hogy föl kellene állnom. És tudom, hogy ha magam miatt nem is, van KIÉRT. Mégsem megy... Szerdán van időpontom egy dilidokihoz. Kézzel-lábbal tiltakoztam magammal szemben is, hogy erős vagyok, hogy nem vagyok flúgos. De igenis be kellett látnom, hogy nem megy egyedül és Gyerkőcnek minél hamarabb szüksége lenne rám. Nem egy idegbajos-bőgős-Szomszédasszony nyugtatóját eszegetős-meredten maga elé bámulós-munkájában normálisan teljesíteni nem tudós-anyának aztán egyáltalán nem nevezhető emberre… Most már csak azt remélem, hogy tud majd segíteni, mint ahogy a legközelebbi barátaim hiszik!