2009 február 8. | Szerző: ozonviz |

Megvagyok, helyzetjelentés következik:

Ugye voltam dilidokinál. Nem az a lábfeldobós-hempergős rendelés volt, mikor minden nyűgöm kibeszélem. Nem ilyet akartam, hiszen abszolút tisztában
voltam, vagyok azzal, mi mit okozott, honnan indult a lavina és mi a
bajom. Azt hiszem most már egyébként, hogy fel tudtam volna állni
egyedül is, mert elég sok szart végigcsináltam már a lassan 31 évem
alatt (bár minden viszonyítás és nézőpont kérdése ugye), csak sokkal
tovább tartott volna és ezt Gyerkőc miatt nem engedhettem meg magamnak.
Tehát SZTK rendelésre mentem. Igazából a szélsőséges hangulatom, a nem
alvásom és a folyamatos agyalásom, bőgésem miatt mentem el. Hogy ne
ordibáljak Gyerkőccel,
hogy oda tudjak figyelni a munkámra. Ki kellett tölteni két tesztet,
ami inkább az általános állapottal kapcsolatos kérdésekről szólt, aztán
én tömören elmondtam a panaszokat, a doktornő néha belekérdezett, én
válaszoltam és egy icipici pityergéssel végigcsináltam a 15 perces akciót. A végén az asszisztens, meg a doki is csak hümmögött, meg atyaégezett (mikor a gyerekkoromba vezettem vissza a dolgaim),
aztán nagy levegő után a doki közölte, hogy kezdődő depresszióm van.
Kaptam hangulatjavítót, amit reggel kell bevenni. Én csak vigyori
tablettának hívom, mert még ha belül fáj is nagyon a lelkem, tudok
nevetni és kívülről jókedvűnek látszom. Meg kaptam nyugtatót is.
Leginkább ez zavart. Nem az, hogy ennél erősebbet akart kiírni, de nem
vállalhattam a két hét táppénzt, mire megszokja a szervezetem, hanem
hogy nemcsak estére kell beszedegetni, hogy aludni tudjak, hanem
nappalra is. Gyakorlatilag ha beveszem (a reggeli egy szemet
kiiktattam, elég a vigyorex),
fél óra múlva leesik a fejem az asztalra. Tudok koncentrálni a
munkámra, csak épp ha nem iszok meg napi 3 kávét, ott helyben ülve
elalszok. A hatás egyébként jó, sokkal nyugodtabb vagyok és ezt
Gyerkőcöm igazolja azzal, amilyen irányba a kapcsolatunk változott,
mióta szedem. Bár félek, hogy hozzá lehet ehhez szokni, félek, mi lesz,
ha abbahagyom, de mivel általában szótfogadok az orvosoknak (is), visszamegyek majd a kontrolra is megbeszélni ezeket.

Vége a hétvégi melóknak, de éjjel ugyanúgy dolgozok itthonról továbbra is. A
munka mennyisége maradt, legalábbis észrevehetően nem csökkent, csak
nem kötelező innentől a szombat. Könnyebben veszem az akadályokat,
jobban tudok figyelni, mióta szedem a gyógyszert és gyakorlatilag a
fenekemen ülök és dolgozok, nem pedig járkálok ki cigizni, mert nem
találom a helyem, vagy bőgök valahol elbújva.
De fáradtnak érzem magam fizikailag is eléggé. Október óta húzós volt a
tempó és azt hiszem, a lelki és fizikai fáradtságom egymást generálták.
Az értékelésre kíváncsi leszek, hiszen volt egy hónapom, amikor a
teljesítményem és a hozzáállásom a saját normális szintemnek a
közelében sem volt, de igyekeztem és igyekszem most is valamit
kompenzálni.

Gyerkőckémmel most a legnagyobb gondom az
(azon túl, hogy a munka és a lelki zűrök miatt kevesebbet foglalkoztam
vele, sokszor türelmetlen voltam és ezt szeretném nagyon-nagyon hamar
helyrehozni), hogy amikor hazajön az Apjától, borzasztó agresszív és
minden szombaton cirkusz van. Vasárnap dél lesz, mire “kiheveri” a hétvégét, illetve visszaáll arra, ami itthon van.
Annyira, de annyira megmondanám Exnek, hogy ne Godzillát nézzenek a
gyerekkel, hiszen még csak 5 éves, és a Jurassic Park se neki való! A
többi “kedvencről” meg ne is beszéljek. (Halálos iramban, Konvoj, Padlógáz) Én elhiszem, hogy érdeklik a Kicsikémet
az autók, a kamionok, meg a dínók most legújabban, de kell ilyen
filmeket nézni egy 5 éves gyereknek, mikor a Hófehérkét se nézi meg a
gonosz mostoha miatt? Kell neki a káromkodás, a vérfolyás, a gonosz
bácsik hülyesége, a versengés, a másik kigúnyolása? Én is láttam ezeket a filmeket… Lehet, én vagyok maradi, de van olyan mese is, amit nem engedek nézni neki…mert vagány a drágám, de azért fél ám és benne maradnak a dolgok…

Érzelmek terén is nagy (volt) a gáz velem. Ugye két év döntésképtelenség és érzelmi sivárság után elváltunk
és hipp-hopp máris összeakadtunk Pokróccal. A szeretethiányom vezettem
le rajta és kapaszkodtam belé. Hihetetlen sok erőt adott! Aztán amilyen
gyorsan jött, olyan gyorsan jöttek az érzelmek is a részemről és
szerelmes lettem. Közben volt pár huzavonánk, rövidebb-hosszabb idő,
míg nem is találkoztunk, épp köszöntünk odabent.
És az évet azzal kezdtem, hogy pontot tettem a “kapcsolatunk” végére.
Igaz, hogy már akkor megbántam, mikor becsukta maga után az ajtót és az
is, hogy talán az egész depressziós dologra ő tette fel a pontot,
illetve a csalódásom. Éppen csak nem könyörögtem neki térden állva,
olyan szinten megaláztam magam… Bőgtem utána, bőgtem magam miatt,
hogy lehetek ekkora hülye. Aztán az első pár hét borzalmas volt! Látni,
érezni az illatát, hallani, ahogy mással beszél, ahogy a szomszéd
irodában köhög… Megszakadt a szívem! Igyekeztem elkerülni és úgy
éreztem, ő is engem. De egy cégnél dolgozunk, nem lehet minden szitut
kivédeni. Aztán elkezdtem szedni a gyógyszereim és könnyebbek lettek a
napok. És
ahogyan kezdtem végigaludni az éjszakákat, egyre nyugodtabb lettem és
egyre vidámabb. És ő azt szereti, ha jó a kedvem és csivitelek. Én meg
a jókedvem mögött keményedni is kezdtem… Biztosan a gyógyszereknek
köszönhető, hogy már nem zavart annyira, ha rámnézett a folyosón és nem
néztem meg napi rendszerességgel mielőtt kikapcsoltam volna a gépet,
hogy mikor volt fent utoljára az IWIW-en.
Borzalmasan tudott hiányozni és hiányzik most is, és az érzéseim is
megvannak még, csak jó mélyre elástam őket… Hogy könnyebb legyen.
Nekem mindenképp, ő pedig ne lássa. És erre mi történik? Látja, hogy jobban vagyok. Nem kerül. Beszélgetünk is. Elhagyja az öngyújtóját. (csak ketten cigizünk a cégnél)
Aztán az utolsó szál cigijét meg eltöri… Jójójó, lehet, hogy nem
direkt. De érzek valamit. Mintha megint közeledne. Csak nem tudom
eldönteni, hogy próbára tesz (engem, vagy azt, hatással van-e még rám), vagy épp úgy veszi, mostmár lehetünk “normális” kollegák, mert túl vagyok rajta.
És akkor pénteken nekem minden bajomra csak a tánc lehet a gyógyír, de
egyetlen erre kapható barátnőm már a városban, mire észbekapok. Kér,
menjek utánuk 23 óra után. Se busz, se ismerős, se semmi. Üldögéltem
Szomszédasszonynál, ittunk egy pohárka valamit, hogy a gondolatok
jobban serkenjenek,
és mit találunk ki? Két idétlen… Írjunk Pokrócnak, ha már ennyire
beszélgetős, vigyen be, ha épp arra jár. És én balga megteszem. Pedig
egyetlen zugban maradt még meg a száma (fejből), a telefonomból kitöröltem épp emiatt. Á, írjunk, gondoltam, úgyse válaszol, vagy ha igen, akkor azt, hogy alszik.
De nem. Oké, szóljak. Láttatok már idétlen tinit, aki az első randi
előtt tövig rágja a körmét, mit vegyen fel? Há’ nem kabátba kell beülni
egy kocsiba, úgyse látszik, akkor? Tiszta hülyének éreztem magam.
Megint. Nem volt egy göncöm, amit felvegyek, innom kellett a nagy
izgalomra még egy pohárral, meg gyorsban még két cigit elszívni, mire
jött az sms, meddig várjon? Nem is értettem…így felhívtam. Kérdezte,
egyedül vagyok-e, mert akkor ha nem is vagyok kész, elindulna értem.
Na, ha eddig tini voltam, akkor most átmentem olyan
amerikai filmekbenszereplő libává…ágyat igazítottam, gyerekjátékokat
pakoltam, a próbálgatott ruhákat betúrtam a szekrénybe…de hisz csak
bevisz…hülye vagyok…és el sincs mosogatva…
És már itt is volt. Lerohantam papucsban, hogy oké, amíg elkészülök, az
két perc, addig belefér egy cigi az erkélyen, ne ácsorogjon a ház
előtt. Persze, hogy én is rágyújtottam vele, olyan ideg feszült bennem,
de próbáltam olyan lenni, mint egy barát.
Elszívtuk, vettem volna az előszobában a kabátom, meg a cipőm, mikor
megcsókolt. És nem bírtam ellenállni. Tolatni kezdtünk a szoba felé,
persze hogy megint levertük a könyökömet. Az ágyra dőlve kezdett
tisztulni a fejem… Nehéz volt, de nemet mondtam, hiába vártam erre
azóta is. Bevitt a buliba a Barátném után és elköszönt. Innentől már
egyszerű a vége a történetnek… A buli pocsék volt, a Barátnőm részeg.
Kb. 1 óra elteltével visszahívtam Pokrócot, hogy értünk jönne-e.
Barátnőt letámasztottuk otthon a kapuba, Pokróc pedig nálam töltötte az
éjszakát. Az ezzel kapcsolatos gondolataim még nem tisztultak le
teljesen, ezekről már nem írok. Beveszem a gyógyszert és megyek
aludni… semmi kedvem holnap dolgozni menni és szembesülni azzal, hogy
ez csak úgy hopp, megtörtént és kész, semmit nem jelent…