2009 március 1. | Szerző: ozonviz |

Semmit nem értek…

Valahogyan oly gyorsan röpülnek a napok, észre sem vettem és már március van. Valahogy nem jönnek a szavak. Valahogy semmi nem világos.

A gödörből jó érzés kifelé kandikálni igazán! A gyógyszerek sokat segítettek, ezt bizton állíthatom. A fizikai kimerültségemre mindenképpen jó hatással volt az esti nyugtató és a hangulatjavítótól is könnyebben koncentráltam a munkámra. Kialudtam magam és mintha a lelkem is könnyebb lenne ezáltal. Jobban vagyok. Nem teljes a javulásom, bár én már komolytalanul próbáltam abbahagyogatni egy-egy szemet. El sem mertem mondani a dokinak, sőt, annyira meglepődtem, mikor a második találkozásunk alkalmával azt mondta, látja a javuló tendenciát, de májusig mindenképpen szednem kellene a bogyókat, hogy ne legyen visszaesés.

A munkahelyemen is jobb a hangulatom. Hatékonyabban és gyorsabban dolgozok és egészen tartósan tudok ülni nyugton a fenekemen. És már rég hívott az egyik kedves kollégám is savanyú cukornak. Azért ez bíztató, nem? Hál’istennek a nagy munkának vége van, legalábbis olyan szinten, hogy nem kell hétvégézni. De az éjszakai munkámra annyira rákaptak, hogy már-már természetesnek veszik. Ugye este, ha Gyerkőcöd alszik, meg tudod csinálni? – szokta kérdezni a főnököm… Nem teher, hiszen a TV-t nem szeretem, olvasni nincs igazán türelmem, amúgy is minden este bekapcsolom a gépemet és nem is mindennaposak már ezek. De mégiscsak.

Gyerkőcömmel is sokat javult a kapcsolatunk. És én ennek nagyon örülök! Jóóó, persze, hogy még minden egyes alkalommal, mikor az Apja hazahozza, át kell állnia szegénynek, és ennek általában hangot is ad, de 1-2 nap és helyreáll a kis belső rendje. De mérföldekkel türelmesebb vagyok, sokat játszunk, megpróbálok közös programokat szervezni, illetve mikor nincs itthon, mindent megcsinálni, hogy ne mellőle kelljen felállnom vasalni, vagy porszívózni.

Mégis ezek ellenére sem érzem magam teljesen jól. Hülyeség, azt hiszem, mert optimistábban kellene látnom a világot, a helyzetem, az életem, javulnak a dolgaim, van egy egészséges kisfiam, én is jól vagyok, van munkám, autóm, lakásom, tudom fizetni a részleteket…vannak barátaim, jön a tavasz, jó úton vagyok, jó irányba változok… Mégis. Valami nagyon hiányzik! Olykor rám tör ez az érzés, kilátástalanul, értelmetlenül és nem értem. Körülöttem ezer embernek ezer nagyobb baja…és én mégis a saját sebeimet nyalogatom, mikor örülnöm kellene.

Igen, igen, jól sejted. Pokróc kavart össze megint. Bár most nagyon keményen ellenálltam. Illetve igyekeztem nagyon. Az előző bejegyzésem óta is töltöttünk együtt éjszakákat, többször is itt aludt. És bár ennek is annyira kellene örülnöm, mégsem megy. Van úgy, hogy napokig nem is beszélünk, egész héten csak a minimális benti szia-szia. Ő nem keres, én nem küldök sms-t. Aztán jön a péntek, mikor egyedül vagyok… Hívom és jön. És mintha várná, hogy hívjam, de Ő nem jelentkezik magától. Aztán mikor már itt van, kedves és édes és minden olyan más… Nehezen oldódunk a sok huzavona után, én nem kérdezek, nehogy tolakodó legyen, Ő meg magától semmit nem mond. Így marad bennem a sóvárgás, hogy engedjen közel magához. Tudom, érzem, hogy nem csak használ. Tudom, látom, hogy Ő maga sem tudja mi ez az egész. És az is világos, hogy mennyire nem találja a helyét a világban. De miért kell nekem megmenteni? Miért akarok én egy ennyire kemény diót? Miért nem tudom élvezni, ami van és nem rágódni a miérteken, meg nem keresni az okokat? Nem szeretem a bizonytalanságot. Sokkal kényelmesebben, nyugodtabban élem a napjaimat, ha vannak biztos, kiszámítható pontok. Erre vágyom. Nagyon. És hogy levegyük végre ezeket a maszkokat és a másik szemébe merjünk nézni úgy, ahogy és amilyenek valójában vagyunk! Túl nagy dolgok ezek?