Visszatérés: eljött az ideje asszem…
Talán májusban, a szülinapom környékén jelentkeztem utoljára itt. Már lehet, nem is fog olvasni a kutya se, de sebaj, terápiának éppen jó lesz, ha leírom, mi történt az elmúlt hónapokban.
Talán a május volt a mérföldkő, vagy már nem is tudom. A névnapom ugye szerepel a naptárban, az eszébe jutott, de a születésnapom nem. Nem, nem vártam túl sokat, csak annyit, ne felejtse el. Azt hiszem, talán ez volt az utolsó csepp a poharamban. Keményebb tudtam lenni Vele és tudtam végre nemet mondani. Bár sokszor csak dacból, hogy megmutassam Neki, nem rángathat úgy, ahogy kedve szottyan éppen.
Március környékén előkerült egy tavalyi társkeresős pasi (Orromigérő), abszolút véletlenül futottunk össze. Az anno abbamaradt, valahogyan sehová sem fejlődött az ismerkedésünk, és én ezt a szemébe is mondtam akkor őszintén, de nem durván. Valszeg mégis rosszul esett neki, ezért semmilyen formában nem tartottuk a kapcsolatot hónapokig. Aztán márciusban megbeszéltünk egy mozit. Majd májusig megint nem találkoztunk, ritkán beszéltünk. Júniusban tört meg a jég, bár fogalmunk sincs, melyikőnknél mitől. Minden nagyon gyorsan történt: bemutatása Gyerkőckémnek, közös nyaralás hármasban, család, barátok megismerték, szinte 1,5 hónap alatt odacuccolt, jobban mondva egyszercsak ottragadt, miután egyre több holmija maradt nálunk, majd 3 hónap után esküvőről beszélgettünk, Gyerkőc megszerette, Ő is sajátjaként nevelgette, foglalkozott vele, tervezgettünk, házat kerestünk, közös gyerek is szóbakerült… 3 gyönyörű hónap. Majd 1 teljes agyrém…
Azzal kezdődött, hogy Pokróc elkezdett érezni. Rájött, mit veszített, rájött, hogy megszeretett és tudatosult benne, mikor látott is bennünket Orromigérővel. Onnantól beindult a “harc”. Csak így tudok fogalmazni… Előbb email, majd sms-ek garmada éjjel, szerelmes versek, idézetek és egy alkalommal virág és mécsesekből kirakott szív az erkélyem alatt. Alapból őszinte ember vagyok és egyébként sem tudtam volna semmit sem titkolni. Mindent elmondtam Orromigérőnek. Hogy mennyit szenvedtem Pokróc miatt, hogy nem kellettem neki, hiába aláztam magam porig és hogy milyen sokat jelentett nekem. Azt hittem, múlt idő… Teltek a napok-hetek, esténként otthon lelkifröccs, már majdnem viták, hogy miért nem tudom leszerelni Pokrócot, én pedig egyre bizonytalanabbá váltam magammal szemben és egyre nehezebben tartottam magam. A helyzet odáig fajult, hogy gyakorlatilag Orromigérő állandóan aggódott értem, értünk, minden sms-re összerándult a gyomrunk, Pokróc pedig egyre hevesebben harcolt, falhoz szorított, hogy értsem már meg, mindenre képes lenne értünk, pedig Gyerkőccel sosem találkozott, csak idebent a melóhelyen, ha behoztam magammal. Nem tudom, ki hol veszítette el a fonalat, de Orromigérő egy este, míg aludtam, kicsempészte Pokróc számát a telefonomból és másnap reggel felhívta, hogy hagyjon minket békén. Megértettem, miért tette, de a lelkemben törés lett. Csalódtam benne és rettenetesen fájt! Valahogyan mégis visszaevickéltem mellé, próbáltuk ott folytatni, ahol még minden rendben volt, de tudat alatt bizalmatlanokká váltunk, illetve visszafogtuk magunkat, nem spontánul éltük a mindennapokat… És nőtt a feszültség. És Gyerkőc radarjai hibátlanul működnek, és jöttek a hisztik, a csúnya beszéd, a kiborulások…mint anno, mielőtt váltunk…és amellett, hogy megijedtem, el is gondolkodtam. Pokrócon. Hogy tényleg komolyan gondolja. Képes lett volna több 1000 kilométerig menekülni, mert mással vagyok és vissza se jönni többé Magyarországra. Képes lett volna, ha én így vagyok boldog. De már nem tudom.
Most éppen ott tart a helyzet, hogy Orromigérő elköltözött. Már egy alkalommal tartottunk egy kis szünetet, mikor nem találkoztunk, de két napig bírtam, nagyon hiányzott. Most elvitte az összes cuccát, üres a polca a szekrényben. És két napja nem tudom, mi van Vele. És aggódom és hiányzik…(Gyerkőcnek is…, kérdezgeti…), de tudom, hogy soha többé nem inoghatok meg. Nem lehet oda-vissza pakolni, nem lehet egy kapcsolatot visszafelé építeni! Nem az a baj, hogy nem szeretem Orromigérőt, azt nem tudom, miért nem tudom elengedni Pokrócot, miért van még mindig ekkora hatással rám, hogy így belekavarodjak a saját életembe “Miatta”?
Nem vagyok elég okos és azt hiszem, most nem véletlenül hallgat az összes barátom, aki ismeri a történetet. Ezt most nekem egyedül kell eldöntenem, de piszok nehezen megy és tudom, hogy véglegesnek kell lennie! Nem szórakozhatok 4 ember életével és lelkivilágával!