2009 január 2. | Szerző: ozonviz
30 évem legrosszabb szilvesztere
Már december elején próbált Szomszédasszony rávenni, menjek velük bulizni ezen a napon. Nem akartam. Tudom, hogy jó kis társaság, akik mellett nem lehet unatkozni és szomorkodni sem és azt is tudom, hogy mind egytől egyig szeretnek és nem foglalkoztak volna azzal, hogy csak én vagyok ott egyedül, pár nélkül. De nem akartam menni mégsem. Nem akartam pótkerék lenni, vagy kilógni a sorból. Aztán mikor Pokrócommal szóba kerültek az ünnepek, hogy ő úgy szeretné, hogy a két hétből pár napot együtt töltsünk, titkon reménykedni kezdtem. A karácsony számomra olyan élmény lett, amit sosem felejtek, de talán épp emiatt azt képzeltem, a szilveszter is sikerülhet. Aztán 30-án világossá vált előttem, hogy újra Csipkerózsikát játszok egy hol volt, hol nem voltban…és egyre valószínűbb volt, hogy az utolsó éjjelt egyedül töltöm. Szomszédasszonyék készülődtek, én meg bőgtem, zokogtam. Annyira rosszul éreztem magam, annyira szerencsétlennek… Próbáltak segíteni és stresszoldás gyanánt inni adtak.
Aztán elmentek és este 7 óra felé, az utolsó bejegyzésem és 2-3 pohárka után (naná, hogy evés nélkül a 30-i kiborulásomat követően abszolúte nem volt étvágyam…) József Attila versek olvasgatása közben felhívott egy Kollégám (mivel délelőtt kínomban még bementem dolgozni és látta, mennyire nincs rendben a lelkem), hogy telik az utolsó napja az évnek és mik a terveim a bulira nézve. A konyhában egy szőnyegen ülve a parapet előtt majd’ egy órát beszélgettünk, miközben az itthoni maradékot iszogattam és ecseteltem a csalódásaimat azokban, akikben hittem, akik annyira fontosak voltak nekem. És persze, ahogyan hatott az alkohol, egyre keményebb változtatásokon törtem a fejem és nem féltem kissé hangosabb üzemmódomban – ami ritka – elő is adni neki. Mire letettük, alig tudtam feltápászkodni a földről. Észrevétlen többet ittam éhgyomorra, mint kellett volna.
Gyorsan belapátoltam pár süteményt, ami szívja az italt és azon zakatolt az agyam, hová mehetnék, csak hogy ne legyek itthon egyedül. Felhívtam ItthoniBarátnőm, de a gyerekeivel otthon maradt. Mondta, ha elalszanak, menjek át csendben iszogatni. Aztán felhívtam azt a fickót, aki két nappal előtte invitált, mikor én még Pokrócomra vártam. Nagyon örült, mondta a társaságnak, hogy én is megyek, vártak, pattanjak taxiba és menjek. Kicsit még kótyagosan puccparádéba vágtam magam és örültem, leszek valahol valakikkel…de az utolsó busz elfelejtett jönni…és taxit sem tudtam hívni. Feladtam. Nekiindultam a hidegben sétálni a környéken, persze bőgve… Végül arra vitt az út, ahol Szomszédasszonyék mulattak és elkezdtek csalogatni befelé. Se be nem fizettem, se ki nem öltöztem és kedvem se volt. Berángattak. Gondoltam, jobb ha engedek, kicsit üldögélek ott, aztán hazajövök. Próbáltak vidítani, körbetáncoltak, énekeltek nekem, majd az egyik srác piát hozott az asztalhoz. Az osztogatás végén, mikor a hátam mögül az asztal másik oldaláig hajolt, két pohár piát öntött a nyakamba. Gyakorlatilag a bugyim is whiskey-s volt, nemcsak a hátamon a ruha, meg a kabát. Ráadásul a párnás szék alattam mindent felszívott, majd visszafelé irányította a nadrágom felé. Mint aki összepisilte magát. Bőgve, zokogva hagytam ott az egészet, nagyon fáztam, bűzlöttem és még szerencsétlenebbnek tartottam magam. Éjfélkor épp a kádban próbáltam levakarni magamról a 2008 szennyesét és összes rosszát.
Éjfélkor Szomszédasszonyon kívül nem hívott, nem üzent senki… Pokrócomnak 1 felé jutottam eszébe. Boldog új évet kívánt és elmondta, hogy hiányzok, majd én jó szórakozást neki és letettük a telefont. Megint zokogni kezdtem, mint még soha… Ha jól emlékszem, 2 körül aludhattam el…, de már fél 4kor ébren voltam egészen fél 6ig.
Reggel fél 9kor ex-anyósom ébresztett, élek-e még, fáj-e a fogam, mi a helyzet a vesémmel. (az ünnep így telt, valami valahol mindig fájt) Majd 9 körül jött egy sms Pokróctól, ébren vagyok-e már és jöhet-e. Nagyon magam alatt voltam, de szerettem volna látni még akkor is, ha a buliból jött reggel hozzám. Szótlan voltam és rosszkedvű, nem tudtam egyáltalán csivitelni, ő meg túl fáradt, így elaludt. Sokáig néztem az arcát, a vonásait, a száját, a haját cirógattam, a homlokt, halántékát simogattam és belül annyira, de annyira fájt…és fáj most is… Délután ébredt fel, összebújtunk és hazavittem. Azóta folyamatosan rágódok és gondolkodom. És ma délután személyesen megmondom neki, mire jutottam…
2008 december 31. | Szerző: ozonviz
ÉBRESZTŐ!!! – Új élet
Ma kicsit nyers leszek tán, mint a hangulatom. Tegnap óta csupa csalódás a lelkem. Egyre inkább érik bennem a változás, amire próbálom magam rávenni. Mindegy, 2009.január 1-től új időszámítás kezdődik. Mondhatjátok, minek a fogadalomhoz a szilveszter? De nekem ennyire KEREK dátum kell!!!
Számot vetettem, osztottam, szoroztam. Mi lett a vége? CSAK MAGAMRA SZÁMÍTHATOK, csak magamban bízhatok, senki más nem számít, csak én, meg a Gyerkőc!!!
A helyzet az, hogy olyan és olyan irányba kellene változnom, ami roppant módon ellent mond mindennek, ami most vagyok. De rá kellett jönnöm, hogy nekem nem e világra kellett volna megszületnem. Valami Csipkerózsikának sokkal jobban illenék egy mesébe. Hiszek, bízok, remélek. Épp ezért mindig csalódok, mindig fáj és mindig a végén én esek fejre.
Kérdezhetitek, mi történt, hisz a karácsony még egészen jól alakult?… Összetört. Mindent, ami akkor és ott abban a két napban történt. De nem az ő hibája, nem Pokrócomé. Az enyém. Én vagyok, aki folyamatos álomvilágban él és bízik és várja a csodát és elhiszi. Hát, tessék. Meg is érdemeltem. Valószínűleg ez kell a NAGY VÁLTOZÁSHOZ…
Hát most Gyerkőc és mindenki más nélkül várom az éjfélt bőgicsélve és abban bízva, hogy majd az újév az én malmomra hajtja a vizet. Tudom, hogy tennem is kell érte és meg is fogom tenni, amit csak lehet.
Kicsit szomorkásan, kicsit pityókásan, de mindenkinek, akit itt virtuálisan “ismerek”, mert olvasok, sokkal boldogabbat, sokkal sikeresebbet, mint a 2008-as volt!
2008 december 27. | Szerző: ozonviz
“Felemás” karácsony
Minden évben
annyira készülök. Adventi koszorú, gyertya gyújtás vasárnaponként,
lakás díszítés, hópelyhek fújása ablakra, kizárólag a nagytakarítás
után, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Ajándékok jó előre ötlet
szintjén kigondolva, majd apránként vásárolgatás, ünnepi menü
kiagyalása, és persze az elmaradhatatlan püspökkenyér, keksztekercs,
fenyő formájú linzer, szép csomagoló, karácsonyi terítő,
rokonlátogatás, csivitelés, mosoly a rég nem látott arcokon és még
sorolhatnám…
Idén ebből nem túl sok valósult meg. Kezdve azzal, hogy hétközben éjszakánként, plusz szombatonként is dolgoztam,
nem volt időm függönymosásos-ablakpucolásos takarításra és nem volt
elég szabadidőm a várost a nyakamba venni sem. Adventi koszorúm volt
tavalyról, de ráolvadt a viasz, szerettem volna amúgy is újat. Végül
nem sikerült időben beszerezni másikat, amit meg kaptam, sajnáltam
meggyújtani rajta a gyertyákat. Hópehely elmaradt, koszos ablakra
minek. A lakást ugyan kidíszítettük Gyerkőccel és nagyon élvezte, meg
lett ajándék is utolsó pillanatban megvéve, éjjel csomagolva, sütöttünk
Gyerkőccel linzert és kenyeret is, de nem volt családi jövés-menés,
csak a kapkodás, meg a tülekedés.
Nem mondanám,
hogy rossz volt a karácsony (leszámítva azt, hogy 23-án ki kellett
vésni az egyik fájós fogamat…), hiszen egyedül is sikerült gyönyörű fenyőt választani, sőt fel is cipeltem a másodikra nagy nehezen, és Gyerkőcöm keresztapja
talpat is faragott rá, egyedül is sikerült olyan ajándékot kitalálni,
aminek örült a Kisfiam, egyedül is megoldottam a sütés-főzést gyerekkel
és a fát is feldíszítettük kettesben, a jézuska is megérkezett egy
óvatlan pillanatban, mikor Gyerkőc nem a fa előtt ült és várta
mozdulatlan… Mindent megoldottam EGYEDÜL, még a szenteste is eltelt
kettesben homokozva, játszva a szőnyegen,
csak akkor lettem kissé üres, mikor elcsendesedett a lakás. Hamar
kidőlt Gyerkőc és én nem tudtam aludni. Az egész olyan furcsa, olyan
szokatlan volt. Nem volt kihez szólni, nem volt kihez bújni.
Aztán másnap
délelőtt eljöttek a Keresztszülők, együtt ebédeltünk, sokat
játszottunk, nevettünk, ez valahogy kikapcsolt az előző esti halvány
letargiámból. De délután már menni kellett, Gyerkőcöt várta az Apja.
Nehéz szívvel, meg kicsit idegesen vittem el Anyósékhoz, hogy ott
hagyom a szeretet ünnepén, de nem lehetek önző, velük is kell legyen.
Vittünk ajándékot Mamáéknak, Apának is, úgy intéztem, hogy Gyerkőc adja
át, majd kicsit még beszélgettünk és eljöttem.
Itthon Szomszédasszony vett a pártfogásába, náluk vacsoráztam, voltak
vendégek is, akiket jól ismerek és szeretek. Így a csivitelést is
bepótoltam, bár kicsit késve és kicsit más formában, mint ezelőtt.
Aztán
egyszercsak eljött Pokrócom. Persze, számítottam rá, hiszen
megbeszéltük, hogy karácsonykor találkozunk, tehát nem ért váratlanul,
de mégis féltem, hogy nem úgy sül majd el a dolog, ahogy és amennyire
én várom. Mivel nekem Ő fontos (ennél komolyabb szót már nem akarok
használni arra, amit érzek Iránta…) és mivel én elég érzelmes ember
vagyok, ki sem bírtam volna, ha nem veszek neki egy pici apró ajándékot.
Persze sokat rágódtam azon, mit is kellene, hiszen annyira azért nem
engedett közel magához, hogy tudjam, mire vágyik, mit szeretne, minek
örülne, és nem szerettem volna sem olyat, amit majd a sarokba tesz és
soha elő nem veszi, de nem szerettem volna olyat sem, ami
túl…hogyismondjam…érzelgős.
Mivel továbbra sem járunk együtt, valami frappáns apróságot szerettem
volna. El is szállt az agyam, egy megbillent félórámban csináltattam
neki valamit, amit aztán minden este nézegettem,
hogy hajajj, ezt nem merem neki odaadni. Így két nappal karácsony előtt
még támadt egy sokkal puritánabb, bár hasznosabb ötletem és azt is
megvettem, lesz ami lesz. Két dolog cikázott a fejemben: az egyik, hogy
nem reménykedek, hogy eljön, főleg hogy kapok valamit, így ha el is jön
és én odaadom bármelyiket is, az azért lesz, mert szeretnék adni neki
és nem várok cserébe semmit; a másik, hogy ha esetleg mégis meglepne
valamivel, még mindig lesz ott helyben lehetőségem választani, melyik
ajándékot adjam neki oda.
Szóval, este eljött és kedves volt és átölelt és beszélgettünk és puszilgatott és meséltem és ő is mesélt és nevettünk…, de ajándékról
szó sem esett. Még csak boldog karácsonyt sem kívántunk egymásnak. Már
vagy két órája ott volt, mikor jött az érzés, meg egy olyan téma a
beszélgetés során, hogy előhozakodtam. Hogy talán haragudni fog, hogy
szeretnék adni neki valamit, de higyje el, hogy szívből adom, készültem
és látni szeretném, ahogyan kibontja. Persze nem mertem az érzelgőset
adni, de ennek is nagyon örült, sőt… Majd azt mondta, az enyém is ott
van a fa alatt. ODACSEMPÉSZTE!!! 🙂 Az egész olyan megható és olyan
kedves volt!!! Aztán a döbbenet az arcomon…, amitől azt hitte, hogy
nem tetszik nekem az ajándéka és magyarázkodni kezdett, hogy nehéz,
hiszen nem ismeri még az ízlésem és az sem baj, ha nem hordom majd,
csak szeretett volna egy emléket nekem… Én meg egyik kábulatból a másikba estem és csak azt hajtottam, hogy dehogy, csodaszép és nagyon boldogan viselni fogom.
Az éjszaka
csodás volt és merőben más megint, mint az eddigiek… A másnapba
kúszott be egy pici feszültség csak, hiszen sokáig ki sem keltünk az
ágyból, lustálkodtunk, beszélgettünk, tv-ztünk, de egyikőnk sem bírta
túl sokáig a henyélést, viszont menni sem akartunk, vagy tudtunk volna sehová,
így vagy ezért, vagy nem pusztán ezért, de ebéd körül elment, hogy majd
estére visszajön. Talán szokatlan még ez a helyzet nekünk, talán még
mindig van abból a másikkal szembeni tartásból mindkettőnknél, nem
tudom… De este már semmi nem maradt a délelőtti furcsa feszült
érzésből. Együtt főztünk vacsorát, segített mosogatni, vacsora után
sétáltunk egyet kéz a kézben a hidegben, nézegettünk a kivilágított
házakat, majd este régi iskolás történeteken mosolyogtunk, megnéztünk egy filmet és egymást ölelve aludtunk el.
Hogy
miért is felemás az idei karácsonyom? Mert merőben más, mint az
eddigiek. Mert egyedül voltunk, mint még sosem, de mégsem voltam
egyedül. Mert akadt benne rossz érzés, de mégis összességében azt
mondhatom, nem volt annyira rossz, amilyenre számítottam, vagy amitől
féltem. Borzasztó vegyes, és szokatlan napokon vagyok túl és még vár
rám egy hasonló “megpróbáltatás” szilveszterkor…
2008 december 2. | Szerző: ozonviz
Életjel
Szilva! Köszi az érdeklődést, igazán jól esett! Nem volt mostanában időm írni, illetve ez azért nem teljes igazság, mert amikor meg lett volna, vagy jobb elfoglaltságom akadt, vagy épp megint panaszkodni lett volna kedvem, azt meg bár enyém ez a napló, mégsem akartam.
Gyerkőccel kisebb-nagyobb kihagyásokkal, de azért minden rendben. A betegségek szerencsére mostanában nem olyan vészesek és nem is olyan sűrűn szedünk össze valamit az oviból, mint ezelőtt. Nagyjából a mandula kivétel és a plusz oltás óta beállt a szervezete és erősödött is az immunrendszere sokat, úgyhogy ha beteg is, láza nincs és maximum köhög, meg folyik az orra. A füles bajok elmúltak és az antibiotikumra se nagyon van szükség. Most legutóbb egy hasmenős vírust hozott haza ajándékba valamelyik társától, amit én is elkaptam, de ezen is gyorsan túl lettünk. Lelkileg is jól van, kiegyensúlyozott, nyitottabb, sokat fejlődött, bár kicsikét kevés az önbizalma és borzasztó makacs és önfejű tud lenni olykor. A szabályaimat időnként feszegeti, de melyik gyerek nem teszi ezt meg ennyi idősen?
Férjjel (vagyis ex-férj, hiszen már hivatalosan is elváltunk bő 1 hónapja) kicsit nehézkes a kapcsolat, ő még haragszik a történtekért és még valahol mélyen mindig reménykedik valamiben. Sajnos azzal, hogy Gyerkőccel kapcsolatosan akar törleszteni (pozitív értelemben: elhalmozza mindennel, mindent megenged és megtesz neki), sok galibát okoz, és mintha süket fülekre találna, ha ezt szóvá is teszem. Időnként úgy alakul, hogy egy-egy hétvége hosszabbra sikerül, mint amiben “megállapodtunk”, ilyenkor nagyon nehéz Gyerkőc napirendjét visszaállítani, illetve megértetni vele, hogy itthon nem azokat lehet, mint apánál. De összességében azt mondhatom, sokkal nagyobb viharokra számítottam mindvégig.
Munka ügyben dömping van. Nálunk az évvége mindig egyet jelent a hajtással és a túlórával. Eddig könnyebben meg tudtam oldani. Most az elején már megmondtam a vezetőségnek, hogy lemondok mindenféle pluszról, mert nem tudom vállalni a határidőket. Persze jó cég, megértő főnökök lévén biztosítottak a toleranciájukról, de az egész helyzet nekem okoz lelkiismeret furdalást. Látom a munkatársaimat, ahogyan még görnyednek az íróasztal előtt, mikor én már indulok Gyerkőcért az oviba. És rosszul érzem magam a bőrömben emiatt. Persze nem kellene, hiszen beköttettem itthonra is a netet és megoldottuk, hogy be tudjak dolgozni, így amikor Gyerkőc édesdeden alszik, én ideülök a gép elé. Mégis hátrányban érzem magam a többiekkel szemben.
És hát a végére a lelkivilágom, ami kissé tropa. Volt pár kiborulásom az elmúlt időszakban, hol magam, hol Gyerkőc, hol a válás, hol Pokrócom miatt… Jelenleg a tervem az, hogy január 1-én új életet kezdek. Sokan kérdik, miért kell ezt ilyen fordulóhoz kötni, igazából annyi rá a magyarázat, hogy addigra sikerül talán visszavenni a lánykori nevemet és tudom, hogy ez hülyén hangzik, de mintha onnantól lehetnék majd igazán szabad és igazán én. Sok dologban szeretnék változni és változtatni, és sok dologban szeretnék végre dűlőre jutni és határozottan és végérvényesen dönteni még ezalatt a pár hét alatt, ami hátra van.
2008 november 1. | Szerző: ozonviz
November 1.
Ritkán járok a temetőbe. Pedig lenne okom bőven sajnos. De valahogy először ijesztő volt, később pedig semmit nem jelentettek a sírkövek, feliratok és a vázák. Néha szégyenlem magam, amiért eszembe sem jut kiszaladni, máskor pedig nyugodt szívvel fekszem le esténként, hiszen sosem felejtem el Őket, mindig velem vannak, a hétköznapokban is, nemcsak november elsején.
Ma sem voltam a síroknál. Bevallom, nem is szeretek halottak napján menni. Túl sokan vannak, túl hangosak és túl “zsizsegős muszáj” az egész. Talán estefelé meghittebb kicsivel, mikor mindenfelé mécsesek égnek a sírokon. Holnap, ha nem lesz esős idő, Gyerkőccel talán kimegyünk.
Legutóbbi látogatásunk alkalmával már kérdezgetett: – Anya, miért jövünk ide? Anya, kik vannak itt? És miért temették el őket? És hiányzik neked az anyukád? És mi lett a testvéreddel? És hogy-hogy nem ismerted az apukádat? És akkor neked nincs mamád, meg papád sem? És anya, szomorkodsz? De ugye tudod, hogy már nem kell, hogy hiányozzon az anyukád, mert van egy kisfiad? … Itt könnybe lábadt a szemem, majd hosszú, kérdések nélküli csend után lopva oldalra pillantva úgy láttam, hogy Gyerkőckémé is. Azt hiszem, megérezte, milyen édesanya nélkül élni…
2008 október 26. | Szerző: ozonviz
Helló, jó reggelt, hát ez volna a világ.
Helló, ébredj, itt már nem igazak a csodák.
De akár kereslek majd, akár megtalálsz,
itt a legjobb helyen jársz.
Mondd, mit adhatnék, ha nincs más, csak a holnapod?
Nagyon nagy világ, én már régen itt vagyok.
De semmit sem tudok, csak szeretni úgy,
hogy majd te is szeretni tudj.
Helló, jó reggelt, nem lesz semmi baj.
De igen látom addig még jön egy pár vihar.
Még nem is sejted, hogy hibázni is fogok,
de akkor is ez lesz a legszebb dolog.
Mondd, mit adjak még, ha nincs más, csak a holnapod?
Nagyon nagy világ, én már régen itt vagyok.
De semmit sem tudok, csak szeretni úgy,
hogy majd te is szeretni tudj.
Tudom, te nem tehetsz még sokat,
csak írd át az égi szabályokat,
soha ne halljunk meg másokat.
És ha újraszületne veled majd a világ,
gyerek válna mindenkiből, aki bánt,
amit most hallanom kell, te soha nem hallanád…
Mondd, mit adjak még, ha nincs más, csak a holnapod.
Nagyon nagy világ, én már régen itt vagyok.
De semmit sem tudok, csak szeretni úgy,
hogy majd te is szeretni tudj.
2008 október 6. | Szerző: ozonviz
Hiányzol!
Magam sem értem, hogy tudtam annyira kiborulni. De ha már megtettem, nincs visszaút. Te nem kérdeztél, nem ellenkeztél, csak szimplán elfogadtad. Azt mondtad, megérted. Most lehet, megint naív vagyok, de mintha azt látnám a szemeidben, annyira nem vagy jól. Te sem.
A keddi kifakadásom után írtam egy hosszabb levelet. Kérdéseket, amiket nem tettem fel Neked sosem. Nem akartam. Nem is mertem volna. Azt írtad, ne Tőled várjam a válaszokat. Ha nem megy, nekem kell kimondanom. Úgy éreztem kedden, muszáj, mert már szétfeszít. Kimondtam. És még ha nagyon fájt is, megkönnyebbültem. Legalábbis akkor. És úgy véltem, egészen jól helyreteszem majd magam, a lelkem, erős leszek és talpra állok.
Aztán pénteken eljött két pesti barátném. Elfecsegtünk, elzokogtuk a bánatunkat, és hogy ne legyen olyan rossz a hangulat, hoztak egy krémes alkoholtartalmú női “körömlakkot” is. Asszem, talán a harmadik után kezdtünk készülődni valami táncos helyre. És míg én ágyaztam nekik, meg “partidíszbe” öltöztem, elcsenték a telefonom. És üzengettek Neked. Még hajnalban is, míg lemostam magamról a buli füstszagát. Jót derültek rajta, és akkor még én is nevetni próbáltam. De szombatra ébredve már megalázónak éreztem a szituációt és nevetség tárgyának láttam magam. Tudom, hogy nem emiatt voltál ma velem ennyire távolságtartó és talán szombaton az üzenetemmel némileg tisztáztam a péntek éjszakát, mégis annyira nehéz a lelkem, annyira rosszul érzem magam.
Pici megoldást nyújt a munkaterápia, hogy este, ha Gyerkőc álomba szenderül, bekapcsolom a gépet és dolgozok és hasznos vagyok és nem agyalok… De ha közeledik a péntek, mikor nálam szoktad tölteni az éjszakát, beköltözik a kisegér a fejembe és rágni kezd. Hogy miért kellett ennek így történnie? Hogy miért nem voltam picikét türelmesebb Veled? Hogy mért nem nyitottál felém? Hogy mi lehetett volna Belőlünk? És ilyenkor kezdődik a “hepaj”, zakatol az agyam, pörögnek előttem a képek, mit hogy kellett volna másképpen és mit lehetne még és hogyan. Mit érthettem félre és mit titkoltál el, hogy ne lovalljam bele magam? De hiszen ennek van még így értelme? Múlton és jövőn rágódni, meg azon, mi lett volna, ha…? És hogy kellene gyökeresen megváltoznom e témában?
Ma éjjel sem találtam megoldást. Sem a változásra, sem arra, hogy ne hiányozz már annyira. Így a terápia végén ittam a maradék krémes löttyből. Majd mégegyet. És most itt pöntyörészek, ahelyett, hogy aludnék. Még egy cigi és megoldás nélkül bújok ma is ágyba…
2008 szeptember 30. | Szerző: ozonviz
Vége
Megtettem, ami napok óta nyomta a lelkem. Eredetileg azt terveztem, laza leszek, türelmes, időt adok. Sajnos engem nem ebből a fából faragtak. Tegnap szinte egész éjjel ébren voltam és rágódtam a dolgokon. És ma pontot tettem a végére.
Egyoldalúnak éreztem. És egyre jobban. Valamint hogy lefelé épül. Mintha arra várna, hogy majd magától elmúlik. Ő nem keres, én nem kezdeményezek és ahogy jött, majd úgy vége is szakad kölcsönös érdektelenségből. De én jobb szeretem a biztos rosszat, mint a bizonytalan látszatot. Nem tomboltam, nem hisztiztem, egyszerűen kimondtam, hogy nem megy tovább.
Most mondjam, hogy titkon azt reméltem, küzdeni fog? Hogy azt mondja, nemá’. Hogy de ő… De nem mondott semmit. Csak hogy megérti. Meg hogy semmi nem muszáj. És hogy ne pazaroljam így rá az időm.
Annyira fájt! Annyira bántott! Annyira szenvedtem! Hogy ennyi? Hogy akkor neki semmit nem jelentett? Megbántam, mert már akkor hiányzott! De tudom, hogy helyesen döntöttem. Elenyésző volt már a pozitívum és egyre kevesebb ideig tartott a hatása.
Sokat vártam talán? Türelmetlen voltam? Lehet. De nem éreztem, hogy fejlődnénk valamerre. Vagyis inkább visszafelé. Elmaradtak a lopott csókok, ölelések, a bókok, az sms-ek. Maradt a heti egy alkalom, mikor nálam aludt, majd szombat reggel elment és hétfőig nem hallottam róla. Persze, nap mint nap látta, hogy élek, hogy megvagyok. De már nem volt hiányzol üzenet, micsi sms, semmi.
Nem akartam csöbörből vödörbe ülni, nem akartam fejest ugrani egy újabb kapcsolatba. Csak én láttam benne, bennünk valami apróságot, ami elhitette velem, hogy lehet belőlünk idővel valami. Most nagyon zordan látom a világot. Most úgy gondolom, kihasználta az érzéseimet, elütötte a péntek estéjét és rendben tartottam a hormonjait.
Hogy lehettem ennyire naív? Hogy hihettem többet, mint ami volt? Miért gondoltam, hogy az az igaz, amikor kettesben vagyunk? El akartam hinni valószínűleg. most végleg leesett a rózsaszín szemüvegem…
2008 szeptember 27. | Szerző: ozonviz
Türelemjáték
Kibírtam, jelentem! Nem is hittem volna magamról…
A legutóbbi kifakadásom óta, mikoris kedves Pokróckámnak odakiabáltam, hogy elegem van belőle, mert nem elég lelkes, nem értem, mit akar, mikor mintha hétközben nem is érdekelné, élek-e, vagy halok, eldöntöttem, annyit kap tőlem, mint én tőle, és éppoly lazán kezelem a “kapcsolatunkat”, mint ahogy ő áll az egészhez. Jelentem, végigcsináltam! És remélem, hogy hosszú távon eredményre vezet majd!
Múlt hét pénteken együtt töltöttük a második éjszakát. Minden jól sikerült, jókat nevettünk egy régi kedvenc sorozatomon, nagyon aludtunk (még én is…) és reggeli után hazament. Vártam, mi lesz ebből. Hétvégén nem jelentkezett, de betudtam annak, hogy programja van, meg én vagyok telhetetlen, hiszen szombat reggelig együtt voltunk, hétfőn meg már látjuk egymást. Nem szegte kedvem, hogy nem írt és nem hívott. A hétfői pár szó, amit váltottunk, még fokozta a rózsaszín ködöt a szemem előtt. Azt mondta, az egész hétvégéjében a péntek-szombat volt a legjobb, amit együtt töltöttünk és hogy nálam olyan jókat alszik. Teljesen odavoltam! 🙂 Aztán egész héten tartalmatlan 2 perces, beszélgetésnek nem nevezhető mondatváltásaink voltak, hogy mi újság, milyen rossz, hogy ilyen hűvös van már ésatöbbi. Ő nem kezdeményezett, én nem kerestem. Annyi biztos, hogy a cégnél mindenkinek nagyon sok munkája van idénre, gyakorlatilag fizikai képtelenség megoldani, amit elvárnak tőlünk. És Őt felelősségteljes embernek ismerem, akinek ha sok munkája van, teljesen kikapcsol és gőzerővel hajt. Nem mondom, hogy nem esett rosszul, hogy nem esik rólunk egyetlen szó sem, mert igazán örülni tudtam volna egy jóéjt sms-nek is, de tartottam magam. Aztán csütörtök óta egyre robbanok lefelé: köhögök, fáj a torkom és éjjelente fulladok. Péntek reggel orvosnál kezdtem, biztos ami biztos… Este mnkából hazaindulva a kocsinál találkoztunk. Megkérdezte, mennyire vagyok beteg, nem alhatnánk-e együtt most is. Mosolyogtam és azt mondtam: jó reggelt kívánok, épp időben jutott eszedbe. De nem vitáztam, nem elégedetlenkedtem, elváltunk azzal, hogy majd még beszélünk estig és meglátjuk. ) óra körül, mikor még nagyban a Barátnőm lelkét ápoltam telefonon jött az üzenet. Már fél 10-re nálam is volt és maradt szombat reggelig! Bár elég csehül éreztem magam, hajnalban köhögtem, a teától nem győztem pisilni, azért mégis kellemes volt az este és jó volt mellette ébredni reggel! És úgy érzem, talán “fejlődik” az egész, ami köztünk van, vagyis inkább Ő… Nem szeretnék konkrétumokat mondani, egyrészt úgy érzem, leírva ezek a piti dolgok, melyek számomra nagy lépések, visszaolvasva elrontanák, illetve nevetségessé tennék a helyzetet, másrészt pedig olyan dolgokról van szó, amiket megtartanék magamnak, mert annyira bensőségesnek érzem… 🙂
Most egy újabb várakozással teli hét következik, aminek a végén sajnos nem tölthetjük együtt a pénteket, de Ő ezt még nem tudja… Két pesti barátnőm jön hozzám, egymás lelkét ápoljuk és ha jó lesz a hangulat, elmegyünk tán táncolni is. Szeretném megvárni, amíg neki jut eszébe, hogy szeretne látni, vagy hogy jobban érzem-e már magam. Drukkoljatok, hogy ezt a hetet is kibírjam türelmesen! 🙂
2009 január 2. | Szerző: ozonviz
Megtettem
Sokat rágódtam, gondolkodtam, mi lenne a legjobb döntés. Nem mondom, hogy egyszerűen hoztam meg, de a legkézenfekvőbbnek tartom akkor is, ha sokáig szenvedek majd miatta.
Úgy döntöttem, nincs értelme ezt a “kapcsolatot” folytatni. Mindkettőnkkel baj van… Ő nem képes kapcsolatra egyáltalán, neki teljesen megfelelt, ami volt köztünk. Én nagyon akartam a kapcsolatot vele, és sorban gyártottam az álmokat, amikben aztán mindig hittem és mikor nyilvánvalóvá vált ismét egy szituban, hogy csak én képzelem az egészet, mindig kiborultam. Ha nem is előtte, de mindig érezte, hogy baj van. És ezt nem akartam tovább. Nem akartam, hogy hisztis libának gondoljon a rendszeres rossz kedvem és cirkuszok miatt. És nem akartam magamat sem kikészíteni ilyen sűrűn. Volt már pár mosolyszünetünk és bár mindig újrakezdtük és mindig másképp, mindig kicsit jobban, úgy érzem, ez most vagy nagyon hosszútávú lesz, vagy végleges. (a hosszútávú inkább az én utolsó hajszálamnak szól, egyébként 0% esélyt látok arra, hogy pár hét múlva azt mondja, tudja végre, mit szeretne és engem)
Délután jött föl, Gyerkőc Szomszédasszonynál játszott. Már amikor kértem a találkát, akkor tudta szerintem, mit akarok mondani. Aztán ebben teljesen biztos lettem, mikor bejött és nem adott puszit. Nagyjából mindenféle érzelemnyilvánítás nélkül elmondtam (bár nagyon sokszor kellett nyelnem a gombócot), hogy mire jutottam és hogy nem haragszok és hogy szeretnék normális kolléga maradni és odaadtam a szülinapi ajándékát, mert már régen megvettem és nem lesz rá alkalmam. Sajnálja. És sosem akart bántani. És hiszek neki.
Csak ne puszilt volna meg, mikor elment! Csak ne ölelt volna át és mondta volna, hogy jó legyek! Csak ne szeretném…
Oldal ajánlása emailben
X