2007 május 2. | Szerző: ozonviz |

Jó pár nap kimaradt…

 Először is Gyerkőcke lebetegedett újfent. Nyolc kerek bölcsiben töltött nap után sípolva vette a levegőt és fuldokolva köhögött. Krupposan. Ambulancia. Inhalálás. Gégegyulladás. Egy hét táppénz + a hosszú hétvége. Ma reggel kicsi sírás, de semmi különösebb vész. Elmeséltük Gondozónéninek, hogy pónilovagolt, meg ugrálóvár, meg kisvonat, meg anyámtyúkja. Úgyhogy puszi és mesedélután közepén lelépés.
 Kedden voltam utolsó alkalommal a kineziológusnál. Azt mondta, kész vagyunk. 🙂 19 éves koromra vitt vissza, ahol nem úgy történt valami, ahogy én szerettem volna. Jah, be is ugrott. Akkor vettük a lakást. Anyósomék kinézték, mert ugye én főiskolán voltam. Apósom választott hűtőt, anyósom mosógépet. Kaptam házit is. Hat hétig kell “moziznom”, hogy képzelem az életem különböző területeit. Nagy buzgón neki is fogtam. Rögtön első este álmodtam. Vele. Már megint. DE MIÉRT??? Mikor már hosszú ideje nem foglalkoztat, hogy mi lehet Vele, hogy jól van-e, hogy gondol-e rám, mintha szépen elengedtem volna… És erre reggel ugyanaz a szívbemarkoló, torokszorító érzés. Akkor most mi van? Sikerült elengednem a múltat, csak még az egom játszik velem? Újból fölkavart. 🙁
 A hosszú hétvége Gyerkőckével kettesben és gyorsan telt. Jól elvoltunk! Édes, okos, tünemény. Már ha az Apja nincs ott. Amint hazaér, kirobban a 3. világháború. 🙁 Hiszti, káromkodás, verekedés. Három éves létére olyan szavakat tud, hogy hihetetlen! A pofozkodására is csak egyetlen megoldást találtam eddig és hál’istennek nem kellett még sokszor bevetnem! Én nem akarom verni, a rászólás pedig nem hat, a megbeszéljük is csak akkor, ha ketten vagyunk, ha közönség is van, fabatkát sem ér. Maradt az, hogy kicsit meghúzom a haját. Eddig kétszer alkalmaztam. Sikerrel. Látom, ahogy az Apja rossz hatással van rá. Látom Gyerkőckén is az indulatot, a dühét, amit nem tud visszafogni, nem tud kezelni. Ugyanazt látom rajta, amit a Nagyapján, meg az Apján is. Persze, kedves Férj minden alkalommal, amikor ez az agresszió szóba kerül, azzal védekezik, hogy genetika… Én pedig minden alkalommal azt érzem, hogy nem tudok, nem akarok ezzel együtt élni.