2007 május 7. | Szerző: ozonviz |

Döntöttem. Nem kínlódok. Felveszem a rózsaszín lencsés napszemüvegem és pozitívan állok a dolgokhoz! Azértis! 🙂

Túl vagyok a “nagy” ünneplésen. Névnap, szülinap, házassági évforduló. Ez utóbbit úgy elfelejtettem, mintha sose lett volna… Gyerkőccel sütöttünk kétféle süteményt is a magam örömére. Úgy élvezte! 🙂 Legalább két csomag vaníliás cukor bánta… Felbontatta velem és a konyhai mérleg tálcájában kutyulta villával ezerrel. 🙂 Ez volt az egyetlen jó dolog! Egyébként semmi különleges. Borítékban pénz Anyósoméktól, majd veszel rajta valamit, egy edényt, vagy amit szeretnél. Jah, edényt… Pótanyáméktól bonbont kaptam. Gyerkőc keresztszüleitől meg egy akkora szál rózsát, mint én vagyok. Szép nagyon! Elég satnyán mutatott mellette, amit Férjtől kaptam. Már amikor hazaállított vele le volt konyulva. Nem mocsokság, egyetlen szót sem szóltam, megköszöntem és két napig “díszelegtettem” az asztalon. Aztán Ő dobta ki végül…

A születésnapom egy nyomatékot adott az agyalgásomnak is. Nem szoktam számadást készíteni ezen alkalmakkor, de most végiggondoltam, mi volt eddig, merre tartok, hogy képzelem el a következő éveimet. Háát, nem így. De valahogy most sem volt alkalom, hogy ezt Férjjel szembe leülve átbeszéljük. Maradt egy szombati nagy vita. Mert mind a ketten látjuk tisztán, Gyerkőc issza leginkább a levét ennek a feszültségnek.

Rajta is gondolkodtam. Olyan icipici hiányzott ahhoz, hogy írjak Neki. Szeretném látni. Megint. Valahogy szeretném sarokba szorítani, hogy legyen már ennek bennem vége. Lehet, hogy ehhez az Ő orrbavágása kell… Ahhoz pedig az, hogy ne meneküljön előlem. Szemtől-szemben mondja meg!