2007 szeptember 6. | Szerző: ozonviz |

Ovi: okés!

Olvastam Majdnemnyuszi bejegyzését e témában és együttérzek nagyon. Gyerkőc a bölcsiben volt így februárban. Amíg ott ültem Vele (ott hosszabb a beszoktatási idő, nem kell két nap után otthagyni), semmi gond nem volt. Néha odasandított, megvagyok-e még, aztán futott tovább. Majd eljött az is, mikor csak át kellett szaladni aláírni a vezetőnőhöz a papírokat. Úgy zokogott, mint a záporeső. Majd 3 délelőtt után lefikásodott. És ez még sokáig így volt (nem “vígasztalásképpen” mondom, tapasztalat sajnos)… Majd’ minden reggel nyafogás otthon, hogy ez fáj, az fáj, inkább még aludna, és neki se játék, se rudi nem kell, csak ne menjek pénzt keresni, majd az intézményben úgy szaggatták le a nyakamból, és sokáig csak üldögélt a gondozónéni mellett és figyelte a többieket és persze 4-5 nap után másfél-2 hétig lábadozott otthon. Asszem, minden kezdet nehéz.

Na, de magunkra visszatérve, hál’isten mindez már a múlté. Le is kopogom! Ugye hétfőn két órát voltunk oviban, ott voltam én is Vele, semmi gond, játszott, szaladgált. Á, gondoltam, nem kell túl sok következtetést levonni ebből, hiszen a bölcsiben is így kezdtük. Kedden fél 9-kor otthagytam. Előtte sokszor beszélgettünk erről, hogy egyedül lesz és még nem kell aludni, ebéd után megyek érte. Hááát, délig egyben volt a gyomrom, mi lehet Vele, nem is bírtam fél 1-ig, már negyedkor odaértem és kukucskáltam. Édesen ült a kisszéken (amit mellesleg már otthon is követel) és várta a szülinapi tortát: az egyik “kislány” a 6-ot töltötte éppen, azt ünnepelték. Óvónéni szerint semmi baj nem volt, játszott. Kérdeztem, akkor szerdán mi legyen? És nézett rám nagy kerek szemekkel, hogy ahogy én szeretném… Ez úgy meglepett… Gondoltam, van valami tervük, aminél persze figyelembeveszik időközben Gyerkőc viselkedését is. (sír-e, keres-e, eszik-e, ilyenek) Én kis naív. Nah, összeszedtem minden határozottságom és kértem, szerdán próbáljuk meg a teljes napot. Reggel 8 előtt hozom és 4 körül érek oda érte. Kérdeztem, lehetne-e, ha már ott a mobilszámom megadva, hogy ha esetleg nem akar ebéd után aludni, vagy nagyon sír, felhívnának-e… Persze. Nem könnyebbültem meg… (én az a fajta vagyok, aki mindent megtervez előre, hogy tudja, mire számíthat…) Szerdán reggel mentünk, Gyerkőc beszaladt, én átadtam az ágyneműt. Hívtam, adjon puszit, megyek és még utoljára igyekeztem tudatosítani benne, hogy ott fog aludni a gyerekekkel. Az én édes Kicsim rámnézett és közölte: Jó, Anyucikám, uzsonna után jössz értem, tudom. 🙂 És elszaladt. Könnybelábadt szemekkel hagytam ott. És idebenn belemerültem a melóba és mire az órámra néztem, már fél 2 volt és nem hívtak. Huhh. Negyed 5-re értem oda érte délután és óvónéni szerint nem volt semmi gond, fél 4 felé kezdett keresni, mikor szállingóztak hazafelé a gyerekek, hogy “Az én anyukám mikor jön?”. MIVAN??? HOGY CSINÁLJÁK??? Negyed 5-kor Gyerkőcön kívül a 29 gyerekből már csak 1 kislány volt és épp vonultak át a másik csoportba összevonni őket. Itt sem szabadulok meg a rossz érzéstől, hogy az én gyerekem korán megy és későn jön haza. Már a többiekhez képest… 🙁

Magamról is kellene pár sort idebiggyesztenem. De nem sok erőm van hozzá. 🙁 Maradok megint a vázlatnál, ha nem baj:
– Férj őrjöng, szinte már mindennap, úgyhogy marad a válás, utánanéztem net-en, szerintem napok kérdése és beadjuk a papírokat, mert így nem lehet élni…
– Ő nincs kiheverve, főleg, hogy a héten volt a szülinapja…
– mostanában Baráttal ápolgatjuk egymás lelkét, na nem úgy, csak Skype-on, ő sincs túl jól, dehát ő pasi, mindegy, elvagyunk, szerinte én nagyon jól látom a helyzetet, persze hogy a másét…