2008 január 10. | Szerző: ozonviz |

Rohanok, de a fő téma most a gyerek

Jajj, annyi minden lenne, amit szeretnék ide kiírni, de belesüppedtem megint abba, hogy reggeltől estig rohangálok, teszek-veszek-intézkedek. Nem, ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán két percem sincs, hanem hogy vagy rosszul osztom be az időmet, vagy mindenbe belefogok egyszerre, hogy aztán ott lebegjenek a fejem felett, vagy nem is tudom. Valahogy tudat alatt intézem így. És akkor legalább nem kell magammal foglalkozni, gondolkodni. Tudom. Hülyeség.

Amit azonban mindenképpen szeretnék “megvitatni” itten írogató kicsi, vagy nagyobbacska, de jó memóriával rendelkező gyerekesekkel, az a Kisfiam és a dühkitörések… Azt mondják, ez egy korszak. Meg azt is, hogy minden gyerek más. Meg hogy van benne genetika is, tehát ha a kedves Apuka lobbanékony természet, akkor ebből kaphat Gyerkőc is. Én elfogulatlanság nélkül mondhatom el magamról, hogy türelmes vagyok. Igen. Én képes vagyok a 48-adik “demijért” kérdésre is ugyanolyan higgadtan és mosolyogva válaszolni. Én hajlandó vagyok 66-szor elmondani, hogy ezt vagy azt nemá’ és miért ne. És én ki tudom várni következetesen, hogy ha tényleg éhes pl., akkor kifáradjon a konyhába, nem rohaok be 10 perc múlva, nehogy éhes haljon a gyerek. És persze ha sír (beteg, hisztizik, akármi), elhiszem, hogy fáj (fizikailga, lelkileg), igyekszem megvígasztalni és nem ordítok, hogy fejezze be, vagy mondogatom, hogy a nagy fiúk nem sírnak, meg bátrak. (véleményem szerint ez hülyeség, de mindegy) Szóval: én türelmesnek tartom magam. DE! Amit Gyerkőc az utóbbi 2 hónapban művel, az már nekem is sok. (vagy talán az otthoni feszültségben, amit lassan évek óta nyelek magamban a döntésképtelenségem miatt, a határaim, amit Gyerkőc feszeget, szűkültek) Azon kapom magam, hogy veszekszek. Volt már, hogy Gyerkőc szólt rám, hogy anya ne kiabálj. Vagy azon, hogy mikor lehülyéz, szájon vágom. Na, nem sűrűn. Nem verem a gyerekem, de előfordult már, hogy a kezére csaptam, mikor megütött, vagy a szájára, mikor olyat mondott. Igen, tudom, hogy ez nagyon összetett és nálunk sok minden befolyásolja. Ilyenek: Férjjel való állapotom, a hangulat, ami otthon van, az olykor ellentétes nevelési elveink, a 10 hét óvoda nélküliség és hogy Gyerkőc örökölt Férjtől jóadag lobbanékonyságot… DE hogy kellene okosan kezelni? Úgy, hogy ne én legyek az utálatos és Apa az imádnivaló, mert én próbálom következetesen fogni? Vagy hogy lehet szeretettel megbüntetni? Nem szeretném bántani a kisfiamat. Viszont azzal is tisztában vagyok, ha engedékeny leszek és minden felett szemet hunyok, akkor később már nem tudok majd hatni rá. Nem azt szeretném, hogy féljen tőlem, hanem hogy szót fogadjon és ha valami van, akkor azt beszéljük meg. Már most is igyekszem ezt tartani, hogyha lehiggadt, megnyugodott, nem sír, akkor az ülembe ültetem és megkérdem tőle, tudja-e, mi volt a gond, és mit kellene máskor másképp csinálni. És látom is, hogy érti. Nem hülye, csak gyerek. 3,5 éves.

Egyébként ha már Gyerkőc és a nevelés a téma, ide tartozik az ovi is. Ugye szegénykém október közepe óta nem járt, otthon lébecolt Apával és szedett magára egy csomó rossz szokást. Hétfőn kezdtük az ovit. Tudtam, hogy nem lesz leányálom. Összenőtt az Apjával és elszokott a közösségtől, meg a szabályoktól. Hétfőn már reggel ébredéskor otthon zokogott, mikor mondtam, hogy na ma akkor ovi. Aztán végig a kocsiban ülve, míg én kapartam a szélvédőről a jeget. Majd amíg vetkőztettem az öltözőben. És aztán akkor is, mikor a kis ujjait hámoztam le a kabátomról. Nem egybe azért, pici szüneteket tartott, de addig is hüppögött. Még a fodrásztól visszaosontam behallgatózni. Akkor már nem szirénázott. Sőt, mikor mentem érte délután, Óvónénivel is tudtam trécselni majd’fél órát, mert nekiült egy kisasztalnál, nem törtetett hazafelé. Aztán kedden reggel otthon megint rázendített, de az úton csendben volt. Az öltözésnél még kipréselt két könnycseppet is, míg nyafogott. Aztán szerdán már csak otthon és csak nyafogott. Ma pedig csak a szája csücsörítéséből látszott, hogy durcás. Szóval nálunk minden csoda 3 napig tart. Viszont óvónéni mesélte, hogy teljesen elfelejtette a szabályokat. Szinte semmit nem akar egyedül (öltözni, enni, pakolni maga után) és állandóan a sarkában van, nem játszik a gyerekekkel. Ja, feltűnt az óvónőnek az is, hogy akadozik a beszéde is… 🙁 Nem vészesen, de dadog kicsit. Férjnek van egy kis beszédhibája, gondolom, átvette a hetek alatt. Szóval, van mit helyrehozni sajnos.