2008 február 27. | Szerző: ozonviz |

🙁

Ez a bejegyzés nem rólam, meg a nyafogásomról fog szólni. Arra majd akkor térek vissza, ha minden tiszta lesz és valóban pont lesz a végén…

Ma arról szeretnék írni, ami mélyen érint és számomra elég szomorú. Tudom, hogy vannak mások, akiknek még rosszabb, még nehezebb, még könyörtelenebb lapokat osztottak, mint amit most elmesélek, engem mégis rettenetesen bánt!

Gyerkőc keresztszüleit nagyon szeretem! Gyerkőc is szereti Őket és viszont! Kedvesek, értelmesek, aranyosak! Nincs köztünk családi kötelék. Nekem (már rég) nincs testvérem (sajnos 🙁 ), és Férj is egyke. Férjnek vannak unokatestvérei, de valahogy nem olyan szoros a kötelék. Mikor Gyerkőc megszületett, volt egy kósza gondolat, hogy majd a kisebbik unokahug, de aztán letettünk róla. Summa summarom, imádott Szomszédasszony-pótanyukám lánya és későbbi férje lett Gyerkőc keresztszülője egy névadóval emlékezetessé téve. (Ami érdekesség lehet még, hogy Keresztanya pont azon a napon született, mint Gyerkőckém!) Jó a kapcsolat, szeretjük egymást és a rokonságban sem lett ebből duzzogás végül.

És nem is olyan rég, pár héttel ezelőtt azt hittem, nemsoká lesz még egy kapocs. Merthogy titkon abban ringatom magam (Keresztapa és Keresztanya egykeségéből kiindulva), hogy általuk-belőlük nekem is lesz egy Keresztgyerekem! Najó, nem önzősködök, ha nem is én leszek, de nagyon fogom szeretni. Ha egyszer megszületik… De sajnos az nem most lesz. 🙁 Igazságtalan és kegyetlen az élet! Annyira várták! És még akkor sem ijedtek meg, mikor azt mondták, hogy ketten vannak. És én együtt örültem Velük! És magamban tartottam a titkot… Aztán jött az ultrahang és nincs szívhang. Egyik picinek sem.

Ilyenkor azt mondják az “okosok”, hogy ezeknek a kis lelkeknek még nem kellett megszületni. Vagy hogy a leendő szülők nem elég érettek még rá. Én nem tudom, csak érzem, hogy ez Nekik (és nekem is) mekkora fájdalom!