2008 április 16. | Szerző: ozonviz |

 Hangulat-hullámvasút-idegbaj (múlt hét pénteken elkezdett irományom kiegészítve)

Jó sokáig nem jelentkeztem. Mire nekiültem volna, addigra változás állt be, mire leírtam volna, elévült, vagy be sem tudtam fejezni, annyi minden meló összetornyosult. Na, de megpróbálom összefoglalni…

Gyerkőc: vasárnap Férjjel sok vízben akartak pancsolni. Férj, hogy elég legyen a melegvíz még nekem is, gázon melegített pluszban. A kádba öntötte a forró vizet, megnyitotta a hideg csapot, addigra Gyerkőc levetkőzött és kérte, állítsa a kád szélére, had pisiljen bele. Amíg lehajolt a földre dobált ruhákért, Gyerkőc belecsúszott a vízbe. 🙁 Azonnal kikapta, mégis van olyan terület a lábán, ahol lejött a bőr. Egy darabig hűtöttük, de aztán úgy döntöttem, mivel reszketett a fájdalomtól, hogy vigyük be, legalább kezeljék le. Egyből bent tartották, nehogy a nyílt seb elfertőzödjön. Infúzió, antibiotikum, részleges altatásban végzett sebkezelés, steril szoba a gyermekintenzíven. Azóta is ott van. Eddig egészen jól megértette, hogy miért van ott, de tegnap estére teljesen eltört a mécses. Ugye vasárnap este óta csak akkor láthattam ablakon keresztül, mikor aludt. Tegnap este óta azt hajtotta, hogy őt otthagyták. 🙁 Így ma a nővér végre beengedett, hátha könnyebb lesz, hogy megbeszélem Vele, illetve hogy láthat, odabújhat. Első reakciójában csapkodni kezdett és azt zokogta, hogy nem szeret és haza szeretne menni. Borzasztó volt! Haragudott rám és csak sírt. Aztán egy nővér, aki időnként ránknézett, hat-e a rimánkodásom, határozottra vette a figurát és kizavart a szobából. Nem tudtam, csak a folyosó közepéig elmenni, nem volt szívem otthagyni úgy, hogy sikítva üvölt. Aztán egyszercsak csend lett és kisvártatva jelezték, hogy mostmár mehetek. És egy óra alatt annyira megnyugodott és olyan mértékben visszanyertem a bizalmát, hogy sírás nélkül elengedett! Megebédeltettem, megbeszéltük, mi hogy megy odabent, volt sok mesélnivalója… És azt hiszem, én is és a Kicsikém is türelmesebben viseli majd a maradék pár napot.

Otthon: vita, cirkusz, vagy csak szimpla közöny egyetlen szó nélkül. Nem bírok így élni! Kb. 2-3 héttel ezelőtt elmondtam ezt Férjnek. Hogy nem tudunk beszélgetni, hogy amikor én vagyok otthon, ő nincs, amikor ő jön haza, hirtelen nekem kell bevásárolnom. Kerüljük egymást, vagy ha találkozunk, csattanunk. Mondtam, hogy ha még 20-30 évig ezt csináljuk, mindenki belebetegszik, mert neki sem jó így, Gyerkőccel meg lelki pingpongot játszunk, ami nagyon csúnya és romboló dolog szerintem. Megértette, látszólag el is fogadta, csak annyiban kötötte az ebet a karóhoz, hogy ne váljunk el. Vegyem fel a pénzt, amiből építkezik majd, és éljünk külön 1-2 évig, aztán majd meglátjuk. Számomra ez elég blődség, de gondoltam, még mindig jobb, mint ez az állapot. Utánajártam a hiteleknek, persze hogy nem adnak csak úgy ennyi pénzt kizárólag nekem… Muszáj vagy belevonnom Férjet is, vagy jogerőre emelkedett határozatot produkálni, hogy legyen alapja hivatalosan. Átrágtam, próbáltam elmondani is. Nem is érdekelte. Nem is hitte el, hogy komolyan gondolom. Majd megint cirkusz. Így jelentem, múlt szerdán beadtam a bíróságra a kérelmet. Azóta beszéltünk erről, nem sutyiban, elmondtam. Továbbra sem hisz nekem. Ezzel már nem tudok mit kezdeni… Nem könnyű ez egyikőnknek sem. A bíróság előtt mikor végeztem, annyira egyedül éreztem magam. Direkt nem hívtam magammal senkit, hisz ezt egyedül nekem kell meglépnem és végigcsinálnom. De mégis nagyon jó lett volna, ha ott akkor áll valaki ismerős és átölel!
egyébként ez a baleset sem biztos, hogy megtörtént volna Gyerkőccel, ha mi jól lennénk…vagy ki tudja. Annyit rágódok ezen…mi lett volna, ha…és ezt tetézi Anyós, aki felelőtlennek tart mindkettőnket, Após, aki minden este zokog és Férj, aki majd’belehal a lelkiismeret furdalásba, közben meg vasárnap óta be sem ment Gyerkőchöz. Én meg legyek erős, tartsak ki, nem baj, hogy kivagyok, mint a liba, ez az anyák sorsa és különben is kit érdekel, hogy mindenki egrecíroztat és tapos rajtam?…

És hátra van még Kedves Lópokróc kollégám. A zizegés után múlt szombaton megint együtt töltöttünk másfél órát ebéd után. Semleges helyen, mint két barát. Beszélgettünk mindenféléről. Közös ismerősök kerültek szóba, régi főiskolás sztorik, meg a nagybetűs élet. Aztán visszavitt a kocsimhoz. Leállította a motort és csak nézett és mosolygott. Majd megkérdezte, mintegy saját magától is, hogy mi a fenét csinálunk mi? Egyikőnk sem tudja, egyikőnk sem érti, de ez nem is baj. Van ez az érzés, vonzalom, vagy nem is tudom…és pont. A szombat éjszaka egy részét megint nála töltöttem. Gyengéd volt és kedves. Egészen más, mint idebent. De megintcsak nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan elképzeltük. Valószínűleg mind a ketten stresszelünk, meg akarunk felelni a másiknak, plusz még nála agyban, szívben is le kellene zárnia az elmúlt hosszú kapcsolatát. abban maradtunk, hogy hagyjuk ezen részét a dolognak, nem siettetünk semmit. Azóta pedig tisztáztuk azt a részét is, amitől úgy érzem, tartott egy picikét, mármint hogy a válásomnak és neki abszolúte semmi köze egymáshoz. Azt mondta, nem volt olyan gondolata, hogy ő húz ki majd egy rossz házasságból, sem hogy apapótlót keresek benne. Valahogy mégis azt éreztem, hogy bizonytalan, fél, magában tartja, mit gondol. Nehezen igazodok el rajta. Idebent néha egész nap sem történik semmi köszönésen, mosolyon kívül, máskor meg a folyosón, ahol bárki megláthat, átölel. Aztán munkahelyen kívül meg teljesen más. Kettesben sokkal oldottabb, mer közeledni, de mondjuk akkor sem beszél túl sokat arról, mit gondol. Nehéz dió és valószínűleg idő kéne. Mind a kettőnknek. Neki a múlt lezárása miatt. Nekem meg a körülményeim rendezése miatt. Ami bibi a dologban, hogy el akar menni külföldre. Nem akar átverni, ígérni, ezt már a legelején elmondta. Viszont kb. akkorra menne, mire lenne lehetőségünk egymással több időt tölteni “legálisan” is… Lehet, hogy hülyeség volt, de megkértem, gondolja ezt át és maradjon, had derüljön ki, mi lehet belőlünk…