2008 április 22. | Szerző: ozonviz |

Gyerkőc

Jól van. Szombaton kiengedték végre! Otthon lábadozik még, hol ez, hol az vigyáz rá, ahogy sikerül megoldani. Azt hiszem mindenkiben, Benne is mély nyomokat hagyott ez az egész baleset. Szerencsére nem történt nagy baja, gyakorlatilag a bal lába már teljesen rendben van. Egy rózsaszínű féltenyérnyi folt, az új bőre jelzi csak, hogy volt ott valami seb… A jobb lábfeje viszont még elég csúnya és bár a gyerekek gyorsabban regenerálódnak, fogalmam sincs, mikor tudunk majd cipőt húzni a lábára.

Kedves Lópokróc

Azt hiszem, feladom. 🙁 Nem tudok eligazodni rajta. Értem, hogy a körülményeim rendeződéséig nem mer, nem akar közeledni. De nagyon változó, ahogy viselkedik és ezzel teljesen elbizonytalanít. A hét 5 munkanapjából 2-3 nap úgy telik, hogy ha összefutunk a konyhában, átölel, ha elmegy mellettem a folyosón, hozzámér, nem baj, ki látja. Ilyenkor hagyom magam elveszni és sodródok és beborulok agyilag és félretéve a konzervativizmusom, én is nyitok Felé, sőt kezdeményezek is. A maradék 3-2 napban viszont marad a köszönés, fél mosoly, mintha semmi sem történt volna. Ilyenkor gyártom magamnak a hülyeségeket, agyalok. És mivel nem bízok magamban (se szép nem vagyok, se okos, se satöbbi), így az egészet úgy látom, mintha hülyét csinálnék magamból. 🙁 Tegnap a konyhában beszélgetni próbálunk, próbáltam erről, de az is annyira balul sült el… Aztán feldobtam, hogy szombati munkanap lévén szökjünk el valahová. Nem fogadta kitörő lelkesedéssel, majd kitalál valamit. Aztán este poénból küldtem neki egy sms-t, hogy “Ön rendelt holnap reggelre ébresztést?”, merthogy lett volna rá alkalom, lehetőség, idő, minden. És ez sem jött össze, mert szerinte a reggel az nem a legjobb. Nem értem. Van, mikor látom, érzem Rajta (vagy csak azt látom, érzem, amit szeretnék…nem tudom…), hogy nem vagyok közömbös és nem kizárólag a skalpomra vadászik, máskor meg úgy érzem, nem lenne köztünk semmi sem, ha én nem tennék érte. Kellene beszélnem Vele, vagy hagyjam, míg véletlenül összefutunk?