2008 május 19. | Szerző: ozonviz |

Érzéskavalkád

Most kezdenek bennem ülepedni a dolgok asszem.

Kicsit elhanyagoltam a blogom, de magam sem tudtam, mit írjak ide. Persze, lehetett volna azt, hogy Gyerkőc lebetegedett, meg hogy elindítottam a hitelt, meg azt is, hogy megkaptuk az idézést az első tárgyalásra… Ezek történtek az elmúlt időszak alatt vázlatosan. De mindeközben bennem kavarognak az érzések.

Először is helyre kellett tennem magamban azt, hogy elindultam egy úton, amit helyesnek gondolok, de most, amikor kezdődik a konkrét megvalósítás, jöttek a félelmek. Nem, nem abban bizonytalanodtam el, hogy megmenthető-e a házasságunk, vagy hogy szeretem-e még Férjet annyira, hogy újra tudnánk kezdeni. Amitől megijedtem, az az, hogy vajon Gyerkőcnek mi lesz a jó akár rövid, akár hosszú távon, hogy vajon anyagilag minden rendben lesz-e kettőnkkel, tudok-e biztonságot nyújtani ahhoz, hogy olyan körülmények között nőhessen fel, amit még a születése előtt megterveztem, megálmodtam. Nem fényűzésre és luxusra gondolok itt, de szeretnék megadni Neki mindent ahhoz, hogy “normális”, tisztességes felnőtt ember lehessen belőle. Így mikor a bankba írogattam alá az igényléshez szükséges ezer+1 dokumentumot, pici pánik fogott el ezzel kapcsolatban. Ami még ugyebár előttem van, az Anyósék reakciója. Az első nem volt vészes, előbb lelki ráhatással próbálkozott Férj anyukája, akit egyébként szeretek, nincs köztünk rossz viszony. Sírdogálni kezdett, hogy ő ebbe belebetegszik és hogy nem érti… De tudom, hogy itt nincs vége, lesznek még menetek biztosan és valószínűnek tartom, hogy nem lesz minden helyzet egyszerű. Ami talán erősít kicsit, hogy nem én leszek az első és nem is az utolsó, aki elvált nőként egyedül fog nevelni egy gyereket és az, hogy talán igaz a mondás, minden csoda 3 napig tart.

Másodsorban pedig itt vagyok én és kedves Lópokrócom. Ez sem sokkal egyszerűbb… Több sebből vérzik a szituáció, túl sok buktató körülmény van, de azt hiszem, erről írtam már. Igazából ezzel kapcsolatban azt kellett rendeznem a fejemben és a lelkemben, hogy amit érzek, Neki szól-e, vagy csak a hosszú társas magányomnak. Valahogy olyan ez, mint amikor valaki egy hosszú, nem önszántából tartott fogyókúra után ehet egy picike szelet csokoládét. Majd aztán folyton csokoládét kíván. De lassan azt sem tudja már, hogy tényleg szereti-e a csokit, vagy csak a nélkülözés miatti “hiányállapot” okozza ezt a sóvárgást nála. Asszem, ez a legjobb hasonlat, ami erről a zűrzavarról eszembejut. Nem nagyon tudtam, hogy a szeretethiány, a magány, vagy Lópokróc személye az, ami ezt a galibát okozta bennem. Először attól féltem, hogy talán mindegy is ki, csak legyen egy kedves szava, egy bók, egy mosoly, egy ölelés… De tegnap történt valami, amitől minden világossá vált előttem. Mondott valamit a terveiről, amit már régen tudtam, mégis annyira fájt, annyira rosszul esett! A lelkiismeretről, az őszinteségről, gyávaságról, a legalitásról beszélgettünk kettőnkkel kapcsolatban… Hogy jó lenne, ha nem kellene bújkálni, meg hajnalban hazalógni, ha kaphatnék fincsi reggelit másnap… Nem szoktam beszélni Vele a válásomról, hiszen semmi köze ennek a két dolognak egymáshoz. De ekkor felmerült, mikor költözik el Férj, és hová megy, illetve hogy mikorra leszek hivatalosan is független. És azt mondta, 80% hogy addigra Ő már nem lesz Magyarországon. Tudtam a terveiről, mégis összefacsarodott a lelkem. És megérezte. Elmondta, hogy sokkal jobb, ha tudok erről, és esetleg bejön a maradék 20%, mintha mindvégig bizonygatná, hogy nem megy, majd egyszercsak lelépne. És ebben tökéletesen igaza van! Hisz nem ígért semmit nekem, és teljesen korrekt, nem akar becsapni. Csak azt hiszem, időközben nálam elindult egy érzés és már nem mondhatom el, hogy ez csak szex és más semmi. Úgy érzem, a fizikai vonzalomból lassan mélyebb érzések kezdenek kialakulni. Tetszik, amilyen, tetszik, ahogy beszél, ahogy nevet, egyféle dolgokat szeretünk, hasonló az ízlésünk, és már rég nem az a mogorva lópokróc, akinek láttam a munkahelyen. Nagyon tudnám szeretni! És jöhet a DE… De nem szabad eluralkodnia felettem ennek az érzésnek. Muszáj lenne valahogyan előre tolnom az eszemet, de sajnos, vagy sem, nem tudok túl racionális lenni, az érzelmeim irányítanak. Lüke vagyok, de azt hiszem, ha sarkítani kellene, két dolog történhet:
– sikerül ésszel “csinálnom” ezt a kapcsolatot, amíg lehet, de vajon akkor mindent megkapok, megélek belőle, amit csak lehet?
– nem sikerül, elborítanak az érzelmek és beleszeretek és elmegy és nagyon fog fájni, de amit együtt tölthettünk, az teljes volt, már amennyire a körülmények engedték

Nem hiszem, hogy választanom kellene, vagy hogy választani fogok… Rábízom magam a Sorsra. Sodródok és megpróbálom úgy felfogni, ha mégis kimegy külföldre, hogy a jót lássam meg abban az időszakban, mit együtt lehettünk. Nem azt, hogy elveszítettem, hanem hogy az enyém lehetett egy kicsit. Mert biztosan mindennek oka és értelme van, még akkor is, ha most épp nem látunk tisztán.