2008 június 4. | Szerző: ozonviz |

Szülinap

Drága Gyerkőcöm 4 éves lett! Hihetetlen, annyira gyorsan repül az idő…

Emlékszem arra az estére, mikor kezdődött. Szomszédasszonyéknál voltunk a földszinten. Nagyon jól összebarátkoztunk velük, előfordult olyan is, hogy majd’ mindennap traccsoltunk 1-2 órát. Akkortájt már a tükörben egy tolatós bálnát láttam, nehezen ment minden mozdulat, rosszul aludtam és folyton fújtattam, mint valami gőzös. Mégis boldog voltam! Beszélgettünk, nevetgéltünk és pontosan emlékszem, hogy rizses csokit majszoltunk. Alapjáraton nem vagyok nagy csokievő és a terhesség alatt sem voltam, de akkor estefelé annyira jól esett, hogy majdnem az egész táblát én faltam fel egyedül, a többiek csak mosolyogtak. Fáradt voltam és mintha meg akart volna jönni, görcsölt picikét a pocakom alja, így korán felmásztunk a másodikra Férjjel. A tusolásnál vettem észre, hogy hoppá, lehet, hogy menni kell? Megijedtem nagyon, fogalmam sem volt, mi vár majd ránk. A kórházban megvizsgáltak és marasztaltak, de Férjet hazaküldték aludni, mondván úgysem siet annyira a Gyerkőcöm. És engem is elhelyeztek egy szobába, ahol a másik két ágy teljesen üres volt. A vizsgálat, vagy ki tudja mi miatt megkezdődtek a fájások és szivárogni kezdett a magzatvíz is. Gondoltam jobb, ha szólok egy éjszakás nővérnek, hogy a papucsom már megtelt és talán kellene telefonálni is az orvosnak. Lobogtattam a papírt, amit a kardiológus állított ki, miszerint a velem született és 18 éves koromra kinőtt szívzörej a nagy terhelés miatt “kiújult”, így nem ajánlott a hagyományos szülés, inkább legyen műtét. Az ügyeletes orvos szerint stramm csaj voltam, aki kibírja, a nővér pedig a hasamra tépőzárazott egy magzat szívhang figyelőt, azt mondta aludjak, nem telefonálhat éjjel és otthagyott. Féltem és fáztam és csak bámultam kifelé az ablakon, próbáltam elterelni a figyelmem a fények és a csillagok szépségével. Aztán talán elszenderedtem kicsit, de nem tudom, mennyi idő telt el. Jött másik nővér, ránézett a gépre és egy szó nélkül elment. Hajnaltájt már elég sűrűn fájtam és rossz érzésem is volt, de betudtam a fantáziám rossz játékának. Később megint nővér érkezett, egy idősebb, rámeredt a gépre és szaladgálni kezdett. Kiderült, hogy gyengül a szívhang és császározni kell sietősen. Innentől pörögtek az események: hazatelefonálás, infúzió, borotválás, beöntés, doki hívása nővérek által végre, műtő előkészítése… Mire a “szakértők” elkészültek, addigra elfolyt a magzatvíz teljesen. Zöld volt. Másodszorra sikerült beadni a gerincérzéstelenítőt és csak 3 dologra emlékszem. Az egyik, hogy a zöld lepel mögött rángatják a lábam, ami mintha nem is az enyém lenne. A második az, hogy felsírt, majd elhallgatott, megmutatták, picike mázgás fülecske rémlik, majd elszaladtak vele. A harmadik pedig, hogy rettenetesen fáztam és zokogtam, hogy végre. Végre megérinthetem majd! Végre láthattam és hallhattam! És végre nem kell majd izgulni, hogy mi van Vele odabent!

Aztán az elmúlt 4 év bőven elég volt arra, hogy ráébredjek, ugyanolyan aggódás, féltés, ha nem több, mintha még mindig a szívem alatt hordanám. Azt hiszem, a világ legcsodálatosabb és legnehezebb dolga édesanyának lenni!

Szeretlek Kisfiam! 🙂