2007 április 19. | Szerző: ozonviz
Napok óta nem írtam. Vagy nem volt időm, vagy nem volt elérésem. Fáradt vagyok. Nagyon. Egyre rosszabb a helyzet. 🙁
Gyerkőcke szép lassan rekordot dönt a bölcsibe. Ma van hatodik napja, hogy jár folyamatosan. Persze ma reggel is elkezdte, hogy ő majd egyedül otthon tud maradni, meg majd vigyáz rá a játéktartó kutyus. Aztán a bölcsibe érve az öltözőbe beindult a műsírás, de kb. két percig tartott. Aztán kézmosás után szaladt befelé megmutatni a traktoros mesekönyvét a Gondozónéninek. Puszit adott és bement. Nem sírt. Nem kellett fölvenni. Persze, otthon előadja minden nap, hogy nem szereti, meg hogy ő nem is játszik. Délután meg a Gondozónéni elmeséli, hogy milyen jó volt, evett, aludt, játszott ügyesen. Nagy hóhányó! 🙂 Édes volt. Egyik reggel azt mondta, hogy: “Kicsit sírok, de majd a Gondozónők megsimogatnak.” 🙂 Tegnapelőtt délután meg ráripakodott a másik Gondozónénire, hogy: “Hozzad már az uzsonnát, mert utána jönnek értem!” 🙂
Azt autóvásárlásom meghiúsult. Mire aludtam rá egyet és mentem a foglalóra szánt összeggel, addigra elkelt. 🙁 Persze, hogy a Férjem úgy tett, mintha sajnálná, belül meg örült. Nagy fifikásan ki is találta, hogy akkor a meglévő közös autó legyen az enyém. Persze, fizessem én a közel 50ezres részletet. 🙁
Mostanában megint nagyon sokat veszekszünk. És egyre inkább az időt húzza megint. Már nem idén épül fel a háza, hanem majd csak jövőre kezdi az építkezést. És megint jött a régi lemez, hogy Ő mindent megtett, az én szégyenem, amiért ez a házasság tönkrement. Ő sokat változott, én meg nem vagyok hajlandó. És persze megint oda lyukadt ki, hogy nem lidikézek előtte fehérneműben és nem szexelünk már egy éve. Hiába mondom el rendszeresen, hogy nem akarom ezt az egészet, időnként előhozakodik ezzel az ágybabújással. Valamitől mindig reménykedni kezd. Aztán 3-4 nap után kiborul és kezdődik az idegbaj. Nem érti, hogy innen már nincs visszaút. Én meg nem vagyok az a szemét fajta, aki kirakja a cuccát… Nem tudom, miért kell nekem mindig magamból kiindulni?
Azt hiszem, a fejlődésem egészen jól halad. Bár, a helyzetet tekintve, kettőt lépek előre és egyet hátra, de legalább ha lassan is, haladok. Annyit sikerült elérnem, hogy túltettem magam Rajta. Azon, hogy Neki nem jelentek annyit, mint Ő nekem. Azon, hogy esze ágában sincs írni, miután én kiöntöttem a lelkem Neki. Szóval haladok. Már nem nézegetem minden reggel, mikor lépett be az IWIW-re. Nem nézegetem a felesége által felrakott képeket. És már nem kesergek azon, hogy nem lehetek Vele. Legyen boldog. És pont. Persze, sosem fogom elfelejteni sem Őt, sem az érzéseket, amik Vele kapcsolatosak. De nem fogok arra várni, hogy egyszer majd reszkető kezekkel sétálgathatunk a Tisza parton. Elengedtem. Nem tudom, hogy ez a kineziológiai oldások hatása, vagy az egyszer alkalom, mikor egy vezetett meditációban anyai és apai mintákkal kellett szembenéznem… Mindenesetre sikerült. Csak már az önbizalmam is megerősödne. Mondjuk, időnként a házifeladatokat sem tudom csinálni. Vagy időm nincs, vagy agyam…
2007 április 16. | Szerző: ozonviz
Nem tudom, mi legyen. Sürgősen vennem kellene egy autót, de több visszatartó dolog is van. 1 – Főnök azt mondta, várjak a céges hitellel, 2 – kedves Férj igyekszik csőbehúzni, vagy inkább lekörözni, hátha Ő talál előbb és akkor marad az enyém a régi közös, aminek baromi sok a részlete, 3 – minél többet nézek meg, annál inkább nem tudok választani, vagyis ennyi pénzért fiatalabbat, felszereltebbet, kikíméltebbet, vagy mit szeretnék. Hülyeség? Nekem ez a kis pénz is nagy pénz. És nem két hétre veszek, hanem hosszú távra. És nincs időm kivárni, míg egy bácsika megunja a kocsiját garázsban nézegetni és kevés kilométerrel, meg új szaggal eladná a bevásárlós autóját…
2007 április 12. | Szerző: ozonviz
Első reggel a bölcsiben két és fél hét kihagyás után… 🙁 Katasztrófa. De erre számítottam sajnos. Nagyon sírt. Kapaszkodott a nyakamba, úgy zokogott. Pedig bevittük a kombájnt is, amit tegnap kapott. Meg a kisszekrényében várta a tojás, meg az ajándék, amit a nyuszi oda vitt. Semmi nem hatott. Remélem, Gondozónéni sok új mondókát tud és eltereli majd a figyelmét!
Amúgy tegnap Szomszédasszony vigyázott rá délután. sokkal jobban elvolt, mint tegnapelőtt Mamáékkal… Nem hisztizett, nem káromkodott, ügyesen evett, aludt és ébredésnél sem volt sírás. Hiába. A türelem… Aztán este hazajött Apa és kezdődött az ordítás, a dobálózás, meg a csúnya szavak. 🙁 Egyre inkább úgy érzem, gyorsítani kellene az elválás folyamatát, hogy Gyerkőcke minél hamarabb kiegyensúlyozott és nyugodt környezetbe legyen…
2007 április 11. | Szerző: ozonviz
Ma nem maradt időm írni. Pedig lenne mit. Társ tegnap kiborított. Pedig szegény nem is csinált semmit. Csak nem örült nekem eléggé. Úgy, ahogy én már rég szeretném, hogy örüljön nekem valaki… Aztán hipp-hopp undok lettem, hogy dolgozzon csak, nem akarom zavarni. A végén az email váltásból az lett, hogy mondjam már ki végre, mit várok Tőle. Meg úgy an-blokk mondjam meg mindenkinek, amit akarok, mert maguktól úgysem fogják kitalálni. Lehet… Mégsem tudtam megfogalmazni Társnak, mit várok Tőle… Talán ezért nem mondtam meg Neki sem, aki már el is felejtette, hogy valaha írtam neki… Van még mit tanulnom úgy érzem…
Ja, amúgy meg hihetetlen dolog történt velem tegnap! Az IWIW-en rámtalált egy unokatestvér, akinek bár tudtam a létezéséről, de sosem találkoztunk, azt sem tudtam, hogy hívják. Érdekes. És örülök neki. Bár fogalmam sincs mi lesz ebből. Sajnos a nagymamánk (apáink anyja) egymás ellen próbált uszítani bennünket. Összehordott hetet-havat. 🙁 Sajnálom. Meg a mamát is. Állítólag most egy öregek otthonában lakik pár kilométerre innen. Fura és kusza egy család a mienk, nem is kezdem most magyarázni.
2007 április 10. | Szerző: ozonviz
Gyorsan elrepült a három nap megintcsak…
Nagyvonalakban:
– csütörtökön természetgyógyászhoz vittem Gyerkőckét. Egyrészt utolsó esély, hogy erősítsük az immunrendszerét, másrészt kíváncsiság. És tud a fickó! Ismeretlenül olyan dolgokat mondott, hogy leültem! És adott cseppeket. És remélem, hatni fog!
– pénteken fülészet kontrol. Mégiscsak szükség van antibiotikumra, mert bár a füle rendben van, annyi váladékot termel a szervezet, hogy vissza fog húzódni akárhová. Mellesleg a gyógyszer épp arra a fertőzésre való, amit a természetgyógyász előző nap megállapított. Hihetetlen!
– szombaton délelőtt vásárolni voltam. Gyerkőckének gatyát. Magamnak hajfestéket… 🙂 Annyi ősz hajszálam van a 29 évemmel, hogy namég. Meg amúgy sem ártott a változás. Ma reggel meg jó rövid lett, bár ez a fodrászosdi sem indult zökkenőmentesen… Hihetetlen, miből nem lehet balhét csinálni… 🙁
– vasárnap állatkertben voltunk. Az úton már összevitatkoztunk Férjjel. Végül az egész olyan volt, mintha Gyerkőckével kettesben lettünk volna. Délután még a mamát, dédiket végiglocsoltuk, hogy a hétfő a pihenésé legyen.
– hétfőn reggel jól összevesztünk. Megint Férjjel persze… Így maradtunk Gyerkőckével kettesben. Annyira türelmetlen Vele az apja, hogy azt már nem tudom tolerálni! Legszívesebben leharapnám a fejét, de ugye ott rögtön nem lehet, nem akarok a Gyerek előtt így viselkedni. Aztán Ő elrohan és mire hazajön, lecsillapodok. Végülis húsvét napján Gyerkőckémmel kaját főztünk, sütit sütöttünk, sétáltunk a jó levegőn, játszottunk, virágot locsoltunk a ház körül, igazán jól és nyugalomban voltunk! Sokkal kevesebb dühkitörés volt, mint amikor az Apja is otthon van…
Ma reggelre megint álmodtam. Talán mert Gyerkőc velem aludt és sokszor felébredt és amikor aludt is letúrt az ágyról, meg rugkapált. Az álom: a régi osztálytársam (akivel a valóságban érdekes módon a férjem sűrűbben beszél, mint én…) összeszűrte a levet a Férjemmel, én meg kiosztottam őket. Pofozkodtam! 🙂 És a legnagyobb bajom az volt, hogy Társ, aki álmomban ugyanabban a lépcsőházban lakott, mint mi, nem volt otthon, nem tudtam menni Hozzá panaszkodni. Mondtam én tegnap a Szomszédasszonyomnak, hogy ha iszok, verekszek, de nem gondoltam komolyan, csak megkóstoltam a mézes pálinkáját… 🙂 Jajj, tegnap a hajfestés közben nagyon elemünkben voltunk. 🙂 Tegnap délelőtt derült ki, hogy a Szomszéd Pasitól elköltözött a felesége két gyerekkel. 🙁 Sajnálom szegényt, mert látszik, hogy nem találja a helyét egyedül, de az sem volt állapot, ami náluk zajlott. Na, aztán ebből a sztoriból Szomszédasszonnyal olyan röhögést csináltunk, hogy majd két egyedülálló, mármint Szomszéd Pasi, meg én, egymás vállán fogunk sírni… 🙂 Hülyébbnél hülyébb helyzeteket találtunk ki… Amúgy épp a napokban jegyeztem meg, hogy milyen jóképű… 🙂 Persze, csak vicc volt, mert egyrészt ez az egy év szeretetlenség még nem fajult odáig, hogy az első árván maradt Pasira rányomuljak, másrészt meg nem tudnék a felesége szemébe nézni, még akkor sem, ha ő hagyta el…
2007 április 5. | Szerző: ozonviz
Úgy tűnik, egyre nehezebben bírom a szeretetlenséget… Megint álmodtam. Most épp a szomszéd étterem vezetőjével (fiatal, korombeli srác, aki attól függetlenül, hogy kedves és segítőkész és mosolygós volt, egyáltalán nem az esetem, márha van ilyen, hogy valaki valakinek az esete), akinél két alkalommal voltam az osztálytalálkozót megbeszélni. Hol Társat kérem, hogy öleljen át, hol ezzel az étteremvezető Sráccal randevúzok és alszok ott nála és semmi nem történik, csak érzem azt a szeretetenergiát, ami most nagyon hiányzik, hol megint Ő jön éjjel és ígér fűt-fát, vagy invitál Gyerkőckéstül külföldre. Nem értem! Az eszemmel tudom, hogy nekem magamnak kell, egyedül kell talpra állnom, meg azt is, hogy a mostani életembe nem férne senki, meg amíg nem lesz minden a helyén, nem is szeretnék Férjnek támadási felületet, mégis a lelkem gabalyodik és nyúz és kínoz és szenvedtet. Hogy értethetném meg a lelkemmel, hogy én nem vagyok kész egy kapcsolatra, hogy nem fér az időmbe, hogy magamra kellene először rátalálnom? Hogy, mivel pótolhatnám ezt a hiányt, ami ezt az egész galibát okozza bennem?
2007 április 4. | Szerző: ozonviz
Rohanás az életem. Gyerkőckét még mindig szeretné a fülész megnézni kétnaponta. Hétfőn voltunk, azt mondta, ami magától repedt ki, az még gyulladt. Ma megint voltunk, javult, de még mindig nem oké. Pénteken újra. Ilyenkor fél nap szabadság. Egyre kevesebb van. Reggel gyors reggeli, mosogatás, beágyazás, teregetés, utána doki. Dokinál várni. Doki után a szokásos: mivel a pláza parkolójában hagyjuk a kocsit, útba kell ejteni a “pénzbedobós” kisautót egy körre. Aztán haza. Cuccot fel, irány a meló. Meló után haza és kezdődik minden előlről.
Tegnap este, mikor végre elcsendesedett a lakás, gondolkodtam ezen az ölelés dolgon. Igen, be kell látnom, hogy egyre szívbemarkolóbb a hiány, amit belül érzek. Igen, bevallom, nagyon magányos vagyok! Talán ezért is nem olyan egyszerű elengednem Őt. De! … De, egyrészt Ő nem egy kapaszkodó, nem egy mentőöv a számomra, aki majd kihúz a trutyiból, hanem valami megfoghatatlan, valami hihetetlen… Nem is tudok erre megfelelő szavakat. Mintha belőlem lenne egy darab. Mintha levágták volna az egyik szárnyam és hiányzik, mert Nélküle nem tudok repülni. (pedig már meg kellene tanulnom végre) Igen, azt hiszem, ez a legjobb hasonlat. Másrészt viszont nem is lenne ebben a forgatagban időm kapaszkodásra… Rohanok. Állandóan. Otthon-orvos-melóhely között ingázok. Akkor lenne még egy plusz dolog, amin törhetném a fejem. Így is állandóan agyalok. Egy szónak is száz a vége: maradnak az álmaim. Azok legalább vannak. Bár nem mindig jó felébredni… Ő meg talán pontosan tudja, hogy hiába is jelentkezne, csak bonyolítaná amúgy sem egyszerű helyzetem.
Tehát marad a magány, út az önállósodás, Önmagam felé. Tudom, hogy menni fog. És az is, hogy végre sokkal nyugodtabb leszek. Nagyon várom már!
2007 április 3. | Szerző: ozonviz
Elegem van abból, hogy mindenki teszi a megjegyzéseit! Hol erre, hol arra, de mindenki jobban tudja! Persze, az ő gyereke nem sírt a bölcsibe… Persze, az ő gyereke megeszik mindent, nem érti, hogy Gyerkőckének hogy nem kell a gyümölcs… Persze, az ő gyereke nem beteges, mert ilyen-olyan csodacuccokat ad neki és hogy lehet, hogy Gyerkőckébe nem tudom beletunkolni, olyan nincs, hogy kijött belőle… Á, annyira utálom ezt! Persze, adjanak tanácsot, mondjanak véleményt, de nem bíráljanak és ne ítélkezzenek! Minden gyerek más. Van erősebb, gyengébb immunrendszerű és nincs tökéletes csodagyerek, aki sose rosszalkodik, sose beteg, sose sír. Én nem is szeretném, ha Gyerkőcke ilyen lenne!
2007 április 3. | Szerző: ozonviz
Tegnap Barát szorult lelki segítségre. Férfi létére agyal, vívódik, rágódik. Felmerült egy flört lehetősége az életében és így könnyebben léphetne ki a semmilyen kapcsolatából, amivel kapcsolatban már mindenki az esküvőt, gyereket várja, csak Barát szenved. Hihetetlen, de valahogy olyan, mintha két lépéssel előtte járnék, Ő meg ballagna szépen a lábnyomomba lépegetve. Régebben is megbeszéltük, kinél mi a helyzet, melyikőnk élete milyen szintre ért és két hét múlva írta, hogy ajajj, utólértek.
Furcsa amúgy ez a … Nem is tudom, minek nevezzem. Kezdem az elején akkor. Főiskolán összegabalyodtunk, egy ideig szeretői viszony volt köztünk. Szerintem Ő mélyebb érzéseket táplált irántam, mint én felé, de valami akkor is megfogott benne. Senki nem értette, hogy tudok egyáltalán szóbaállni Vele, hiszen egy bunkó, de valahogy eme álarcát, amit mint valami védőpajzsot viselt, amikor együtt voltunk, mindig levetette. Én egy érzékeny, kedves, humoros, intelligens embert láttam Barátban. Aztán a viszonyt megszakítottam és sokáig nem is találkoztunk. Aztán pár év múlva előkerült, akkor még nem Férjemmel, de már akkor is gond volt otthon. Ő meghallgatott, de félreérthetett, mert egy alkalommal csúnyán kiosztott, hogy nem tud kihúzni ebből, mert nincs lakása, pénze, kocsija és ne panaszkodjak, hanem lépjek. Akkor ez nagyon rosszul esett, mert egyáltalán nem gondoltam, hogy anyagias lennék, de igaza volt abban, hogy vártam valamire, vagy valakire, aki majd segít lépni. Akkor megsértődtem, mint valami óvodás és megint pár évig nem is beszéltünk. Mostanában került elő kb. 1-másfél éve. Azóta sokat leveleztünk, MSNeztünk, volt hogy találkoztunk is. Megosztottam Vele Őt is. Barát is megosztotta velem a bajait. És arra lyukadtunk ki, kissé nosztalgiázva, hogy valami furcsa kapocs köztünk is van, azóta TÁRSnak hívjuk egymást (lélektárs után szabadon). 🙂 Szeretem, mikor jó kedve van és felvidít és igyekszem én is viccelődni, ha Ő morcos. Legutóbb velem álmodott. Öregek voltunk valami Svájc környéki tanyán. Én kertészkedtem, Ő focimeccset nézett. Aztán rászóltam, hogy jobb lenne, ha lenyírná a füvet, mert jönnek az unokák… 🙂 Azt mondta, ráncos vén anyóka voltam, csak a szemem volt ugyanilyen. Jót mosolyogtam. De el is gondolkodtatott. Anno, főiskolán Neki nagyon sokat jelentettem. Egyszer azt mondta, velem le tudná élni az életem. 🙂 Aztán tegnapelőtt én álmodtam Vele. Találkoztunk és arra kértem, öleljen meg, mert nagyon magányos vagyok. Ő meg vacillált. Ezen is jót mosolyogtunk tegnap. Azt mondta, szó nélkül megölelt volna. Nem az a vacillálós típus. Tudtam. Volt, hogy felmerült bennem az egymás vállán pityergés lehetősége. Benne is. Egy alkalommal, amikor beültünk valahová, láttam, ahogy nézett. Később bökte ki, hogy azon agyalt, megfogja a kezem, vagy sem. Hát, van valami vibrálás köztünk, az biztos. Csak ember lánya még Ő utána epekedik, bárhogyan is dolgozik azon, hogy felejtsen. 🙁
2007 április 20. | Szerző: ozonviz
Ezt a hullámzó kedélyállapotot!… Egész délelőtt vihogtam, mint valami 16 éves tinilány, most meg hipp-hopp egyik pillanatról a másikra elszállt minden jókedvem. Mi a fene bajom van? Mégcsak nem is menstruálok, ami ezt a hangulatingadozást indokolná.
Kicsi Gyerkőc reggel megintcsak sírt. Én nem tudom, mikor fogja megszokni a bölcsit. Mondjuk, ha kedves Apa mérgében azt mondja Neki: Ha így viselkedsz, nem is megyek érted…, akkor tuti nem hamar. 🙁 Egyszerűen hogy nem érti a Férjem, hogy minden egyes szó, viselkedés “beépül” Gyerkőckének? Miért minősíti (ne nyafogj már, mint egy lány), miért mond olyanokat, hogy ha így, vagy úgy viselkedsz, nem foglak szeretni? Én nem értem, ez nem fér a fejembe! Én akkor is szeretem a gyerekem, ha rosszalkodik, akkor is, ha beteg, ha sír, ha földhözveri magát az áruház közepén, vagy mittudomén. Azt kellene a Férjemnek megérteni, hogy miattunk ilyen Gyerkőcke, amilyen. Persze, mostmár hat rá a bölcsi is, de azt gondolom, alapvetően a gyerekek tiszta lappal születnek és a szülői minta nagyon sokat nyom a latban az első években. Attól meg egyenesen kész vagyok, amikor arra kéri, hogy menjen, nézze meg, ott van-e a másik szobában. Grrr! Nem hülye a gyerek! Türelem kell hozzá! És persze, egye meg, amit főzött magának! Amikor Ő volt otthon Gyerkőccel, mindent megengedett neki, csakhogy ne sírjon. Háát, szépen ki is használja a mai napig. Apával minden meg lehet csinálni… Csak mostanában, amikor Férj a köztünk fennálló helyzet miatt sokkal ingerültebb és lobbanékonyabb, mint szokott, időnként elcsattan egy pofon is! Egy 3 éves gyereket szájon vág! Hihetetlen indulat tör ki ilyenkor belőlem, de Gyerkőcke előtt nem ordítom le a fejét. Legszívesebben pedig nekirongyolnék, mint valami anyaoroszlán!
Más: szex. Ugyebár ez a válság 1 éve tart nálunk, köztünk. Én elhiszem, hogy egy férfi nem bírja szex nélkül, vagy ha igen, akkor robban minden szikrára. De hogy nem hiszi el, hogy számomra a lelki dolgok miatt abszolút nincs affinitásom a szexre? Jó, a Barátnőm most mondaná, hogy nemá’, egy 29 éves fiatal nőnek kell, hogy hiányozzon. De higyjétek el! Szervi bajom nincs, és teljesen jól megvagyok nelküle. Nem mondom, hogy időnként nem álmodok kissé erotikusabbat, vagy nem indul meg a fantáziám egy-egy szép férfi hát láttán, vagy nem hiányzik néha, hogy odabújjak valakihez, de kimondottan a szex nem hiányzik. Tudom, hogy nem vagyok frigid. Persze, tapasztalat sincs a hátammögött, hisz a Férjem életem első nagy szerelme… volt… De tudom, hogy a megfelelő partner majd előcsalogatja belőlem a NŐT.
Oldal ajánlása emailben
X