2007 május 14. | Szerző: ozonviz
Jól vagyok! 🙂 Bár kedves Férj sok bosszúságot okozott péntek óta… Hihetetlen elviselhetetlen módon és piszokul viselkedett! Meg áthúzta a szombati programom is és Gyerkőc mögé takarózva tette, így patt helyzet volt. DE! Vasárnap voltam kedves varrónő barátunknál és olyan klassz dolgokról beszélgettünk… Meg ma reggel Gyerkőc édes volt! Már pénteken úgy jött haza, hogy képzeld, anyucikám, nem sírtam a bölcsibe! 🙂 És ma reggel már akkor se sírt, mikor bementünk! 🙂 Kérdezte, kimennek-e az udvarra, meg hogy apa mikor megy érte, aztán Gondozónéninek elkezdte mesélni, hogy Mamáékkal erdőben sétáltak és láttam markolót, meg ilyenek. 🙂
Amúgy meg nem tudom, miért, de egyre magabiztosabbnak érzem magam! Veszek egy autót, beadom a válást, kifizetem Férjet, Ő felépíti a házát és minden megnyugszik körülöttem és majd lebontom a falaimat és kinyílok és hipp-hipp-hurrá! 🙂
2007 május 11. | Szerző: ozonviz
Ma megint nagyon zsibbadt vagyok.
De kezdem inkább azzal, hogy tegnap megkaparintottam a közös autónkat és a 15 éves osztálytalálkozó meghívóját elvittem a Tanároknak. Jobban mondva a kettő legkedvesebbnek! 🙂 Annyira izgatott voltam, és Ők meg annyira örültek, szóval annyira nagyon jó volt! Az osztályfőnök megölelgetett, meg puszi, meg minden! Furcsa, de volt olyan régi tanár, aki csak nézett, láttam rajta, nem tud hova tenni. Aztán egyet meg is állítottunk, kérdezi Ofő, nem ismered meg? Néz. Nem. Aztán volt szabad a gazda és jajj, dehogynem… 🙂 Azért persze, eltelt 15 év a nyolcadikos ballagás óta, de ennyit nem változtam szerintem. Jójó, volt még rajtam, meg az osztályunkon kívül ezer+1 gyerek, de hozzá kell tenni, hogy a mi osztályunk különleges volt, és sajnos az én akkori életem is elég nagy port kavart az iskolában… 🙁 Mi a tanulság? Már csak én emlékszem az egészre, és minden csoda három napig tart és nem kell azzal foglalkoznom, hogy ha a múltból találkozok bárkivel, nem fog hátul a fejében forogni a gondolat, hogy igen, annak idején szegény kislány így, meg úgy…
Aztán meló után elmentem a régi Nagy Barátnémhoz, akivel szakközépben elválaszthatatlanok voltunk, majd még 1-2 évig is, aztán elsodródtunk, amiben volt nagy félreértés, kicsi pici duzzogás is… Nagyon beszélgettünk. Jobban mondva Ő beszélt, én hallgattam és bólogattam. Mintha a saját fejemben, lelkemben megfogalmazódott érzések, mondatok jöttek volna ki a száján. Aztán hirtelen elhallgatott, hogy jajj, csak mondom a magamét, mi van veled? Azt feleltem, tulajdonképpen mindent elmondtál rólam is. Nagyon egy rugóra járunk… 🙂
Az estével sem volt semmi gond, hazaértem, Gyerkőc lent a ház előtt szaladgált két másik kisfiúval. Egyre közösségibb! 🙂 Hanem aztán éjszaka… Sergett-forgott-krákogott. Reggel a bölcsiben (nem volt nagy vész ma) a gondozónéni mondta, ismét egyesével dőlnek kifelé a gyerekek. Ha a mai napot még kibírja, a hétvégén valahogy rendbeszedem, felturbózom, vagy mittudomén. Ma van megint a 8.nap!…
Amiért pedig zsibbadt vagyok és zárkózott és szótlan, az a reggeli újabb vitánk. A zárszó a következő volt: Én pedig azért sem fogok elválni és megcsallak, de nyíltan és egy szavad sem lehet! … Ő csak ezt látja problémának. Azokat a dolgokat, ami engem idáig vitt, ami ahhoz vezetett, hogy az érzés kihűljön bennem, azokat Ő már régen elfelejtette, neki semmi más nem kattog a fejében, csak az, hogy nem fekszek le Vele és ez nem normális dolog és biztosan van valakim, vagy ezzel akarom Őt és a lelkivilágát arra a szintre juttatni, hogy magától menjen el. És Ő csak értem, ill. értünk dolgozott és volt ideges, meg feszült és különben is genetika, hogy Ő ilyen heves természetű és nem érti, hogy egyszercsak miért nem tudtam már kezelni és miért lett elegem, mikor addig minden rendben volt. És tegnap a Barátném is valami ilyesmit mondott, hogy az elején, mikor elvakult hős szerelmes módjára rózsaszín szemüvegben látjuk a másikat, akkor tökéletes, egyetlen hibája sincs. Aztán összeszokunk, változunk, teszünk a másikért, vagy inkább kettőnkért. De mikor én úgy éreztem, csak én teszek… Ha a gumit nyújtogatják rendszeresen, az is elfáradt és vagy kinyúlik, vagy elpattan. Nah, ez a legjobb hasonlat. Annyira ki vagyok nyúlva már, hogy nem tudok visszahúzni, csak várom, mikor pattanok el végleg. 🙁
2007 május 10. | Szerző: ozonviz
Valahol valamit rosszul csinálok. Vagy csak félre vagyok értve. A helyzet, hogy Férj újból reményre kapott. Reggel közölte, Ő akkor is elveszi, ami jár neki. A házassággal szerinte együttjáró kötelességeimről beszélt. Nah, még az kellene, hogy erőszakoskodjon… 🙁 Egyszerűen nem értem! mi az, amivel húzom előtte a mézesmadzagot? Mit teszek, hogy egyszercsak megint rólunk beszél, meg tervezget, meg közeledni próbál? Mi az, amivel hitegetem? Több alkalommal is leültünk már és megbeszéltük. Elmondtam, hogy nem megy nekünk ez a kapcsolat részemről. Megegyeztünk, hogy nem akar a szüleihez, sem albérletbe költözni, épít a telkünkre egy kisebb házikót. Elmondtam, hogy részemről teljesen kihűltek az érzelmek. Aztán egy darabig minden rendben, mármint olyan szempontból, hogy azt látom, elfogadta. Majd kezdődik minden előlről. A próbálkozások, a piszkálódás, hogy nem normális dolog, hogy 29 éves létemre…bla-bla-bla… Nem tudom, miért, de azt, hogy váljunk el, még nem tudtam neki kimondani. Talán ez lehet a baj? De hiszen megbeszéltük, hogy külön fogunk élni. Meg azt is mondta, ha egyszer elmegy, nem fog többé visszaköltözni. Több, mint egy éve neméltünk házaséletet, hónapok óta nem fogjuk egymás kezét, nincs puszi, és a gyűrűket sem hordom már rég… Én nem tudok bunkón viselkedni amíg a gyakorlati része meg nem valósul ennek a különélésnek! Veszekedni sem szeretek. (ki szeret?) Főleg nem Gyerkőc előtt! Így is látom Rajta a hatást… 🙁 És magamból indulok ki. Miért kellene megnehezíteni az amúgy sem rózsás helyzetet? Miért kellene még jobban földbetaposni a régi szép emlékeket? Miért kellene mindhármónknak tönkremennie? Konkrétan egyikőnk sem, de mind a ketten felelőssek vagyunk a kialakult helyzetért. Akkor miért nem lehet ezt intelligens módon intézni?
Valaki mondja meg, hogyan kellene viselkednem, hogy ne ébresszek reményt és a közös Gyerkőcünk se menjen gallyra!!!
2007 május 9. | Szerző: ozonviz
Reggel megint sírás. Haza akarok menni, nem akarok bölcsibe maradni, anyucikám! 🙁 Jajj, de nehéz volt! Egy darabig még hallgatóztam az öltözőből és csak akkor indultam melózni, amikor már nem hallottam a szipogását.
Reggel megint veszekedés. Férj mindenáron nőgyógyászhoz, vagy szexuálpszichológushoz akar eltuszkolni. Azt hiszi, majd az lesz a megoldás. Majd akkor rendbejön, ami már egy éve nem működik. Hogy nem érti??? Szombaton is mondtam neki, veszek fel hitelt, kifizetem, akkor lesz miből építkeznie, ha már a szüleihez nem akar hazaköltözni és akkor hamarabb vége lesz ennek a feszültségnek és Gyerkőckét sem fogjuk teljesen kikészíteni. Mi volt a válasz? Nekem nem kell a pénzed, majd megoldom. Csak azt bírd ki, míg egy viskót húzok a telekre, ahova mehetek aludni.
Reggel megint Ő. A gondolataimban. Mikor lesz már vége?
2007 május 7. | Szerző: ozonviz
Döntöttem. Nem kínlódok. Felveszem a rózsaszín lencsés napszemüvegem és pozitívan állok a dolgokhoz! Azértis! 🙂
Túl vagyok a “nagy” ünneplésen. Névnap, szülinap, házassági évforduló. Ez utóbbit úgy elfelejtettem, mintha sose lett volna… Gyerkőccel sütöttünk kétféle süteményt is a magam örömére. Úgy élvezte! 🙂 Legalább két csomag vaníliás cukor bánta… Felbontatta velem és a konyhai mérleg tálcájában kutyulta villával ezerrel. 🙂 Ez volt az egyetlen jó dolog! Egyébként semmi különleges. Borítékban pénz Anyósoméktól, majd veszel rajta valamit, egy edényt, vagy amit szeretnél. Jah, edényt… Pótanyáméktól bonbont kaptam. Gyerkőc keresztszüleitől meg egy akkora szál rózsát, mint én vagyok. Szép nagyon! Elég satnyán mutatott mellette, amit Férjtől kaptam. Már amikor hazaállított vele le volt konyulva. Nem mocsokság, egyetlen szót sem szóltam, megköszöntem és két napig “díszelegtettem” az asztalon. Aztán Ő dobta ki végül…
A születésnapom egy nyomatékot adott az agyalgásomnak is. Nem szoktam számadást készíteni ezen alkalmakkor, de most végiggondoltam, mi volt eddig, merre tartok, hogy képzelem el a következő éveimet. Háát, nem így. De valahogy most sem volt alkalom, hogy ezt Férjjel szembe leülve átbeszéljük. Maradt egy szombati nagy vita. Mert mind a ketten látjuk tisztán, Gyerkőc issza leginkább a levét ennek a feszültségnek.
Rajta is gondolkodtam. Olyan icipici hiányzott ahhoz, hogy írjak Neki. Szeretném látni. Megint. Valahogy szeretném sarokba szorítani, hogy legyen már ennek bennem vége. Lehet, hogy ehhez az Ő orrbavágása kell… Ahhoz pedig az, hogy ne meneküljön előlem. Szemtől-szemben mondja meg!
2007 május 4. | Szerző: ozonviz
Miért érzem magam ennyire rosszul? Miért vagyok ennyire magam alatt? Sorban elveszítem a barátaimat, mert gubózok befelé. Nincs kedvem senkivel traccsolni, leveleket írogatni, mert bár magamtól nem kezdek önsajnálkozó panaszáradatba, de ha megkérdezik, mi újság már veletek, hogy tegyek úgy, mintha? Ha mondok valamit, akkor unalmas lehet, hiszen több, mint egy éve vacillálok, hogy lenne a legjobb mindenkinek (de hogy lehetek ekkora marha, hogy nem e azzal kellene foglalkozni, hogy lenne jó nekem, magamnak, mert ha nekem jó, ha én jól érzem magam, akkor lesz a Gyerkőcöm is jól, ha én rendben vagyok ott legbelül,. akkor tudok teljes valómban odafigyelni a Kisfiamra, akkor van türelmem leülni brümmögni a szőnyegre és még sorolhatnám), ha meg nem engedek belelátni senkit a magánéletembe, akkor egy idő után meg sem kérdezik, hogy vagyok, mert minek, hisz úgysem mondom el. 🙁 Persze, tudom, hogy azok a barátok, akik őszintén lecsesznek, hogy szedjem össze végre magam, vagy nézzem a gyerekem legalább, stb. Meg azt is értem én, hogy elmondják 1x, 2x, esetenként 3x, aztán mikor azt látják, nem segítettek vele, változás nem történt, inkább hallgatnak. A legjobban az fáj, hogy a Nővérem is “rámunt”. Meg a hülyeségemre. Megint magam alatt vagyok. 🙁 És nyalogatom a sebeimet. Mondjuk az ügyhöz hozzátartozik, hogy az elmúlt egy hétben kb. 3 fejmosásban is volt részem, hogy te hülye vagy, meg tegyél már valamit, stb… Szóval, tényleg semmi kedvem ünnepelgetni, meg jópofizni. Remélem, hamar túlleszek ezen a hétvégén!
2007 május 4. | Szerző: ozonviz
Ballábas vagyok! Utálom a májust! Meg az ünnepeket. Minden napra jut valami…
Házassági évforduló, ami teljesen kiment a fejemből, névnapom, születésnapom. Most én vagyok úgy, hogy a világra is haragszom. 🙁 Nincs kedvem jópofát vágni, meg örülni mindenkinek, akinek esetleg eszébejut. Nincs kedvem úgy tenni, mintha minden rendben lenne, holott arra készülök, hogy véglegesen borítok. Ááá. Nincs kedvem. Semmihez. Amit egyedül várok, az az anyák napja, meg Gyerkőckém szülinapja. Meg ha egyszer eljutunk messzire, 250 km-rel arrébb, akkor a Nővérem kislányának a szülinapja. Most lesz 1 éves a Kis Gyönyörűség! 🙂 Imádom! Valamikor a Kisfiamnak szerettem volna egy hugicát… 🙁 Á, mindegy. Inkább most nem írok…
2007 május 3. | Szerző: ozonviz
Most megint cefetül érzem magam. 🙁 Rajta, meg ezen a “visszatérésen” agyalogva eszembevillant egy felismerés. Nem lehet, hogy azzal ijesztettem el, hogy a szavaimat, a soraimat félreértette? Nem lehet, hogy azt hihette, hogy Őt, mint indokot szeretném? Hogy legyen ok a házasságom felbontására? Hogy kihúzzon egy rossz kapcsolatból?… Talán. Pedig egyáltalán nem így gondoltam. Ő sosem lesz nekem indok, vagy ürügy! Soha! Ő mindig valaki különleges lesz, akár hallok Felőle, akár nem, akár akar látni, akár nem. Bár, valahol a lelkem legmélyén még mindig úgy érzem, hogy időnként gondol rám… Vagy csak hinni, érezni szeretném. 🙁 Mindegy is már. A házasságom Nélküle ment tönkre. Seholsem volt Ő, mikor már éreztem, hogy gond van. Viszont ezzel az időhúzással egyre nagyobb sz…rban toporgok. Tudom. Gyerkőcke issza a levét. És lassan én is rámegyek. Tegnap óta zsibbadnak a jobb kezem ujjai és újból fájdogál a gyomrom. 🙁 Ami pedig még furcsa, hogy két barátom is balesetezett. 🙁 Persze, tudom, hogy nem miattam, de valahol úgy érzem, én és a környezetem hatással van egymásra. A Barátnőm bringával esett el nagyon csúnyán, a Társ meg focizott. Egyiknek a kezét, másiknak a lábát kellett műteni. 🙁 Remélem, nem lesz harmadik!
2007 május 2. | Szerző: ozonviz
Jó pár nap kimaradt…
Először is Gyerkőcke lebetegedett újfent. Nyolc kerek bölcsiben töltött nap után sípolva vette a levegőt és fuldokolva köhögött. Krupposan. Ambulancia. Inhalálás. Gégegyulladás. Egy hét táppénz + a hosszú hétvége. Ma reggel kicsi sírás, de semmi különösebb vész. Elmeséltük Gondozónéninek, hogy pónilovagolt, meg ugrálóvár, meg kisvonat, meg anyámtyúkja. Úgyhogy puszi és mesedélután közepén lelépés.
Kedden voltam utolsó alkalommal a kineziológusnál. Azt mondta, kész vagyunk. 🙂 19 éves koromra vitt vissza, ahol nem úgy történt valami, ahogy én szerettem volna. Jah, be is ugrott. Akkor vettük a lakást. Anyósomék kinézték, mert ugye én főiskolán voltam. Apósom választott hűtőt, anyósom mosógépet. Kaptam házit is. Hat hétig kell “moziznom”, hogy képzelem az életem különböző területeit. Nagy buzgón neki is fogtam. Rögtön első este álmodtam. Vele. Már megint. DE MIÉRT??? Mikor már hosszú ideje nem foglalkoztat, hogy mi lehet Vele, hogy jól van-e, hogy gondol-e rám, mintha szépen elengedtem volna… És erre reggel ugyanaz a szívbemarkoló, torokszorító érzés. Akkor most mi van? Sikerült elengednem a múltat, csak még az egom játszik velem? Újból fölkavart. 🙁
A hosszú hétvége Gyerkőckével kettesben és gyorsan telt. Jól elvoltunk! Édes, okos, tünemény. Már ha az Apja nincs ott. Amint hazaér, kirobban a 3. világháború. 🙁 Hiszti, káromkodás, verekedés. Három éves létére olyan szavakat tud, hogy hihetetlen! A pofozkodására is csak egyetlen megoldást találtam eddig és hál’istennek nem kellett még sokszor bevetnem! Én nem akarom verni, a rászólás pedig nem hat, a megbeszéljük is csak akkor, ha ketten vagyunk, ha közönség is van, fabatkát sem ér. Maradt az, hogy kicsit meghúzom a haját. Eddig kétszer alkalmaztam. Sikerrel. Látom, ahogy az Apja rossz hatással van rá. Látom Gyerkőckén is az indulatot, a dühét, amit nem tud visszafogni, nem tud kezelni. Ugyanazt látom rajta, amit a Nagyapján, meg az Apján is. Persze, kedves Férj minden alkalommal, amikor ez az agresszió szóba kerül, azzal védekezik, hogy genetika… Én pedig minden alkalommal azt érzem, hogy nem tudok, nem akarok ezzel együtt élni.
2007 május 14. | Szerző: ozonviz
Volt bent a Kolleganőm. Csütörtök óta nagyon rosszul van. Görcsöl a szíve, nem kap levegőt, ezerrel kalapál belül a mellkasában, vérnyomáscsökkentővel 160 volt a vérnyomása. Csütörtökön én vittem ki az üzemorvoshoz EKG-ra. Pénteken se lett jobban, úgyhogy irány a körzeti, aki kiírta 1 hétre pihenni, plusz adott beutalót terhelésesre. Számomra teljesen egyértelmű, hogy lelki okai vannak a panaszainak. Persze, nem most ideges, hanem szépen gyűltek és most jött ki rajta. És mesélt ma valamit, amikor bejött, merthogy még ugyanolyan nyúzott volt és szédült, mint pénteken… Volt egy spiritisztánál… Két “szellem” is volt “rajta”. Huhh. A nagyszülei, amit már régebb óta mondogatott nekünk…mármint, hogy érez ilyesmit, mintha lenne mellette valaki. Időnként szagokat érzett bizonyos pontokon a lakásban, időnként borzasztó furákat álmodott… Azt mesélte, az egész “kezelés” után szinte a színeket is másképpen látta! Hihetetlen! De nagyon remélem, hogy bármi is történt vele, segíteni fog neki!!! Ami fura, hogy ahogy mesélte, egyszercsak összeszorult a torkom és bőgni kezdtem. Csak úgy. Átöleltem és sírtam.
—
Héé, most akkor tényleg történt velem valami tegnap délután? Étteremvezető Pasi mocorog a gondolataimban. Átmentem a lányokkal az ebédjükért. Kint beszélgetett. És mosolygott. És baromi jólesett! És mocorog a kék WagonR-es is, akitől a múltkor nem tudtam beállni a garázsba. Mi ez a pezsgés? Mit csinált velem ez a beszélgetés Varrónő barátnővel, hogy nyitnom kellene, meg ilyenek?
Oldal ajánlása emailben
X