2008 szeptember 17. | Szerző: ozonviz
Már jobban…
A hétvégén abszolút kikészültem. Dehát ugye ezt is csak magamnak köszönhetem, annak amilyen vagyok. Kezdem azzal, hogy az előző bejegyzésben szereplő első éjszakánk után, ahogyan az a nagy könyvben meg van írva, mindenkibe belefutottunk, akibe nem kellett volna. Kerekedett is belőle 5 nap alatt minden. Valószínűleg konkrétumot senki nem tudott, valószínűleg találgatás lehetett a háttérben egy apró tupírral. Csütörtök reggelre teljesen elborította az agyamat a harci ideg: most mi lesz, hazudjak, tagadjak, beismerjek, mi legyen tovább, maradjon, menjen, várjunk… Beérve Pokrócom látta rajtam, hogy milyen állapotban vagyok és én mindent elmeséltem neki. Édes volt, először feszültségoldásként viccet csinált a helyzetből, majd komolyan azt mondta: Nyugi Kiscicám! És ahogyan mellé mosolygott és nézett, annyira mélyen, azonnal elhittem neki, hogy nem lehet semmi baj. Este még itthon átrágtam minden oldalról a dolgot, nem is én lennék, ha nem ugyebár… és nagy örömmel küldtem az üzenetet, hogy jutottam valamire, másnap beszéljünk. De aztán jött a péntek, neki meg közbe valami elfoglaltság meló után. Próbáltuk, mikor beszélhetnénk, de annyira nem tűnt lelkesnek, mintha nem lenne ez fontos csak nekem, hogy inkább azt mondtam belül keserűen, kívül mosolyogva, hogy nem is ennyire fontos, csak kicsit csalódott vagyok, hogy nem tudtuk összehozni.
Este a Lányokkal szórakozni mentünk. Borzalmas nehezen indultunk útnak, már majdnem lemondtam, de előbb tudni szerettem volna, lehet-e más, kellemesebb programom. Újabb sms neki, de nem az a válasz jött, amire számítottam titkon, megint csalódás. Így lett a péntek éjjel naggyon-naggyon görbe és a szombat egész nap szörnyen szédülős, fejfájós, alig evős, hempergős. 🙁 Jól sikerült este volt, igazán kikapcsoló, kár hogy annyira sokat ittunk…
A vasárnapomat Férj húzta keresztbe a búcsúval, ahová muszáj volt kivinnie Gyerkőcöt, holott péntek-szombat végig vele volt. Kicsit tompítani az élét a helyzetnek épp kapóra jött, hogy Anyós és Anyós anyukája ilyenkor névnapoznak, gondoltam Gyerkőccel felköszöntjük őket. Akkor majd olyan lesz, mint a mesében: Gyerkőccel voltam is, meg nem is, Gyerkőc Férjjel sergőzött is, meg nem is. Elsőre nagyon jó megoldásnak tűnt. De aztán Férj szájhúzgálása és ferde szemei arra sarkalltak, hogy Anyós felköszöntése után én Gyerkőcöt hátrahagyva hazainduljak. 🙁 Így telt a vasárnap is viszonylag egyedül, magányosan. És Pokróc sem jelentkezett.
Vasárnap éjjel ismét nem aludtam, szinte már rendszeressé válik és fel sem tűnik, csak reggel, mikor csörög a vekker. Hát nem aludtm, így gondolkodtam. Kell ez nekem? Jó ez így nekem? Én mit szeretnék? És valóban úgy? És mégis hogyan? És nem is ezzel volt a gond, hanem mikor ugyanezt (kommunikáció hiányában) Pokrócom oldaláról közelítettem meg. Vajon Ő mit gondol? Vajon gondol-e egyáltalán valamit is? Hétfőn reggelre úgy ébredtem, mint akit megrágtak és kiköptek párszor. A lehető legnegatívabb rész maradt meg bennem: hogy nekem ez nem megy és hogy Ő meg egyáltalán nem gondol semmit. És egy jó reggelt köszönés helyett kibukott belőlem, hogy elegem van. 🙁 Pedig csak meg akartam beszélni Vele. Hogy miken rágódtam és miért, és hogy épp ezek miatt itt lenne az ideje, hogy néha leüljünk beszélgetni… Kevesebb félreértés és sokkal tisztább helyzet lenne, az biztos!
Kedd délutánig azt hittem, teljesen lezártuk az ügyet a kirohanásommal. Már bántam, hogy ilyen vagyok, hogy ami a szívemen az a számon és hogy nem tudom féken tartani sem az érzelmeimet, sem az agyalásomat. Aztán beszélgettünk kedd délután. Kicsit feszülten, kicsit feszengve és nem is túl sokáig…, de arra éppen elég volt, hogy lehiggadjak és átgondoljak mindent. Kezdve azzal, hogy mit okozott lelkileg nekem ez az új helyzet, hogy nem is hittem, mert bár én akartam, hiába vagyok nyugodtabb, mégis megvisel a válás, és végezetül a sor végén Kedves Lópokrócommal, aki ezt az egészet burkolva kapja velem, meg az agyalásos idegbajommal. Nem értem még a végére, de a következő bejegyzésben megpróbálom megfogalmazni, mire jutottam… Azt tudom, hogy egy lépéssel már jobban vagyok, mert tudom, hogy baj van velem legbelül és nagyjából sejtem is, hogy mi és miért. Ha az utat, vagy a megoldás kulcsát is meglelem, akkor leszek végre Önmagam!
2008 szeptember 6. | Szerző: ozonviz
Az első 🙂
Nagyon vegyesek az érzéseim, de összességében azt kell mondanom, a nehéz helyzet és a körülmények ellenére KÖSZÖNÖM JÓL VAGYOK! (bocs, Motyi 🙂 )
A múlt hét zűrjei után, melyek lassacskán javulnak, illetve emésztődnek bennem, a hét jól alakult! Kedves Pokrócommal igyekeztem felvenni azt a stratégiát (pedig annyira nem tudok szerepet játszani), ami megszületett bennem, miszerint nem lakatolom le a szívem, hiszen ha bezárom a lelkem, akkor is szeretem Őt és az együtt töltött időt szeretném úgy eltölteni, ahogy ÉN érzem, amilyen ÉN vagyok, de próbálok türelmes lenni és visszafogott. Ennek eredményeképpen a héten 3x is találkoztunk és nagyon jól éreztem Vele magam! A hétfő este hihetetlenül megfogott ismét, pedig semmi különleges dolog nem történt, csak az érzéseim, melyeket kiváltotta bennem és az Övé, amit láttam Rajta, vagy talán látni véltem… Aztán szerdán ismét együtt voltunk. Tegnap pedig egy egész napos csapatépítés után nálam töltötte az éjszakát. Borzasztó kockázatos volt, de megérte, úgy érzem! Bár mindketten kidőltünk és nagyon gyorsan bealudtunk a fárasztó program után, jó volt nézni, ahogy ott szuszog békésen a másik oldalon. Én persze alig aludtam valamit, magam sem értem, miért. Talán az, hogy ott fekszik, és legszívesebben egész éjjel öleltem volna, de akkor nem tudott volna pihenni, talán az új helyzet, hogy nem Gyerkőc karattyol álmában mellettem, nem tudom. Sokszor felébredtem és nehezen szenderedtem el újra. Aztán korán reggel, mikor már beszűrődött a fény, nem is sikerült. Inkább felé fordultam és néztem. Az arcát, a vonásait, a száját, a szája sarkában a huncut mosolyt, ami annyira tetszik nekem, a dús sötét haját, a szép kezeit, a kedves füleit, az orrát, azt hogy milyen borostás és épp emiatt mennyire férfias… Mintha memorizáltam volna, felkészülve arra, hogy fogalmam sincs, mikor lesz lehetőségem legközelebb ilyen tüzetesen megfigyelni.
Azóta pedig itt ülök a szoba közepén, próbálok rendet varázsolni a káoszban, mert Férj a héten nagyon sok holmiját elvitte, szinte mindent, így a szekrény gyakorlatilag olyan, mintha a közepén végigsöpört volna egy hurrikán, de nem megy. Nem megy, mert érzem Pokrócom illatát, lelki szemeim elé be-bevillan egy tegnapi mozdulata, és belül időnként újra hallom egy-egy mondatát, hogy könnyen hozzá tudna ehhez szokni, hogy jó úgy álomba merülni, hogy közben a hajába túrok. El vagyok varázsolva, úgy lehet… Meg sem tudom fogalmazni és le sem merem írni, ami bennem kavarog… De jó ez. Nagyon!
2008 augusztus 27. | Szerző: ozonviz
🙁
Élek még, csak baj baj hátán… Nem szeretnék konkrétumokat írni, hiszen nem csak az én személyemet érintő dologról van szó. Legyen elég annyi, hogy nálunk a kórház egy “sintértelep” és ember életekkel játszanak. A másik meg, hogy bizonyos kor fölött elvenném a jogosítványt, de legalábbis valamilyen tesztet csináltatnék és az eredményhez kötném az engedély érvényességét…
2008 augusztus 20. | Szerző: ozonviz
Annyira szeretném, hogy mindent elrontok
Bika vagyok, nah. Ez van, nem tudok kibújni a bőrömből. Érzékeny, érzelmes, nem egy számító, mindent ésszel végigjátszó.
Az van, hogy Pokrócomnak nem látok a fejébe. Nem tudom, mit szeretne, nem tudom, mire vár, mitől fél, vagy félt engem, vagy minket. Keveset beszél, azt is ritkán, hiszen alig találkozunk és leginkább az sem arról szól legtöbb alkalommal. Ami persze alapjában véve nem kellene, hogy baj legyen, nekem mégis feladja a leckét. Mivel nem igazán ismerem (tudom, hülyén hangzik, de így van…), fogalmam sincs, mi játszódik le benne. Ilyenkor mindig magamból kiindulva elkezdek agyalni, hogy ha én lennék, persze nem én vagyok, ő teljesen más… Mint a viccben az agresszív kismalac, aki el akarja kérni a nyuszitól a kalapácsát. Egész úton gyártja magának a hülyeséget, hogy biztos nem adja oda, stb, stb. (Figyelem! Borzasztó rossz viccmesélő vagyok…), és odaérve nyuszihoz becsönget és köszönés nélkül nekiesik ordítva. Háát, kábé én is ilyen vagyok. Agyalok, hülyeséget hülyeségre halmozok a fejemben, aztán az egészet a nyakába zúdítom egy rossz hangulatú sms-sel, vagy duzzogással, ami pedig nem jellemző rám.
Érdekes az ember, vagy csak én, nem tudom már. Egyszer eldöntöm, hogy nem gondolkodok, lesz ami lesz, majd kiderül. És bírom is türelmesen pár napig, hogy ő jelentkezzen. Aztán valami kattan a lelkemben legbelül és elvesztem az önuralmat. Leginkább azután, mikor együtt töltünk pár órát. Olyankor még többet szeretnék vele lenni. És ilyenkor rágódni kezdek, hogy biztosan csak jó velem a szex és ennyi, de erre a fajta kapcsolatra én nem vagyok képes érzelmileg. Akkor persze berágok, elhatározom, hogy adok neki még X időt arra, hogy kiderüljön, mi lehet ebből. (gondolom a hivatalos válás, Gyerkőc apánál alvása kicsit több lehetőséget tartogat majd legálisabban is) De aztán az is csődöt mond. Nem akarok szerepet játszani! Nem akarom 6 lakattal bezárni a szívem kapuját! Nem akarok agyalni! Élni szeretnék! Valaki mondja meg, hogy hogyan! 🙁
2008 augusztus 16. | Szerző: ozonviz
Érzések
Tegnap este találka KedvesPokróccal, 3 óra együtt. 🙂 Előtte IZGALOM, hiszen már 3 napja vártuk a lehetőséget. Közben olyan jó, BÉKÉS NYUGALOM és FELSZABADULTSÁG. Olyan SZÍVDOBOGÓS TERMÉSZETESSÉG. Semmi szégyenlősség, semmi félelem, semmi bizalmatlanság. És játékos NEVETÉS. Hazaérve FESZÜLTSÉG, Gyerkőc felébredt a nagy melegben és keresett. LELKIISMERETFURDALÁS, bár egyetlen kérdés erejéig, kb. két percre volt ébren. Reggel MEGKÖNNYEBBÜLÉS, nem emlékszik, hogy anya nem volt otthon. Ma délelőtt após szülinapja. Kellemetlen FESZENGÉS. Senki nem kérdez, senki nem hozza szóba, csak forog a levegőben felettünk kimondatlanul. Ebéd után hazaérve SZOMORÚSÁG. Gyerkőcöm keresztanyja elkeseredett és én is vele. Rosszak az eredményei, új gyógyszerek, ellenőrzések, gyerekről szó se lehet… 🙁 Ők el, én a másodikra teregetni. Lehuppanva a fotelba MAGÁNYOSSÁG. Nagyon nagy a csend. Gyerkőc hiányzik. Pedig még most este haza is hozzák. Agyalás, mi lesz, ha majd Férjnél alszik. Két hét múlva költözik a házba. SAJNÁLAT, hisz Férj összetört lelkileg. De ha ÖNZÉS is, nem megy még 30-40 év így. MEGBÉKÉLÉS, REMÉNY, hogy jól döntöttem.
(Tegnap Pokrócomnak volt egy megjegyzése: meghaltam. Kapásból, csípőből, gondolkodás nélkül rávágtam: nem, élsz! ÉLÜNK! Én is! És ezt annyira erősen érzem!)
2008 augusztus 15. | Szerző: ozonviz
Szabadság
Sok időre eltűntem, de megvolt az oka. Egyrészt a nyári szabadságomat töltöttem a mai napig, másrészt az új helyzethez szoktunk Gyerkőccel, valamint erre a … oldalra sem tudtam belépni fogalmam sincs miért. Tudtam a felhasználói nevemet, jelszavamat, kértem emlékeztetőt, de nem jött email… Kenjék a hajukra! 🙁
Az életünk sokban változott az utolsó bejegyzésem óta. Férj elköltözött, ahogy az ügyvéd előtt aláírta. Ő sírt, én borzasztóan sajnáltam, de mégis úgy éreztem, nem megy ez már nekünk. A szüleihez költözött egy kanapéra, amíg nem lesz lakható a háza. Gyorsan halad, hiszen otthagyta a munkahelyét, hogy csak az építkezéssel foglalkozhasson, így nem sok időről van szó. Gyakorlatilag velem nem áll szóba, amikor találkozunk, szinte alig köszön. Valahol megértem, hiszen dühös, mélyen meg van bántva, de van egy közös gyerekünk, aki miatt azért jó lenne a jó kapcsolat. Anyósomék szája sem ér fülig. Apósom nagyon távolságtartó, szinte hideg, de azért kommunikál, anyósomból viszont időnként kitör, hogy nem érti, meg tönkretesszük az unokáját, és különben is hálátlan vagyok, mert befogadtak és ha lehet, jobban szerettek, mint a saját fiukat. Időnként bűnbakot keresnek, máskor pedig szerintük én is és Férj is makacsok vagyunk, holott megoldható lenne a helyzet. Nehéz, hiszen én továbbra sem haragszok rájuk és Gyerkőc miatt itt is szeretnék jó viszonyt. Biztosan idő kell nekik is, hogy elfogadják.
Gyerkőccel igyekeztem a lehető legérthetőbben megbeszélni, mi történik és miért, nehogy úgy érezze, kihagyjuk valamiből, vagy netán magát tegye felelőssé. Kb. 2 eset volt, mikor sírt, hogy hiányzik az apja, egyébként pedig mintha megértette volna. Van, amikor azt mondja pár óra apázás után, hogy ő ott lakik majd, ha elkészül a ház és néha meglátogat engem. Persze, ezek azonnal rosszul esnek, aztán rájövök, hogy nem nekem szól, hanem az újdonságnak, a kertes háznak és annak, hogy Férj nem mulasztaná el, hogy meg ne mutassa Gyerkőcnek, hogy áll a szobája…
Egyébként pedig amellett, hogy én is nyugodtabb vagyok és a nagy drámák is elmaradtak egyenlőre, amitől annyira féltem, és a minden csoda három napig tart is beigazolódott, mármint ami a szomszédok kíváncsiságát illeti, még magamra is valahogy több idő jut! Most lehet, hogy ez épp betudható a két hét szabadságnak és majd ha megkezdődik a mókuskerék hétfőtől, nehezebb lesz sokkal, de még most úgy érzem, hogy jól döntöttem. Aztán majd biztosan lesz olyan is, ami több szervezést igényel, vagy le is kell mondanom, de még most jó!
És végezetül Pokrócom. Kibékültünk, adtam még egy esélyt. Azt mondta, van egy fő irányvonala velem kapcsolatban, meg szeretne ismerni, velem szeretne lenni, mert hiányzok, és nem akar megbántani többé. Viszont a körülményeink még mindig nem rendezettek ugyebár és ez nagyban megnehezíti a “terveket”. Időnként sokkal nagyobb kockázatot vállalok, mint szabadna, de azt is észrevettem magamon, hogy sokkal óvatosabb és bizalmatlanabb is vagyok, mint előtte. Most nem lebeg rózsaszín felhő a szemeim előtt, sokkal inkább ésszel próbálom élvezni az együtt töltött kevéske időt. Tudom, érzem, hogy ez nekem azért hosszútávon nem annyira megy, de várok. Arra, hogy a helyzetem rendeződésével változik-e a hozzá(m)állása. Abban biztos vagyok, hogy ő is fél, illetve engem félt attól, hogy lebukunk. És abban is magamat illetően, hogy ha hagynám a lelkem, plusz több időt töltenénk együtt, elveszíteném a lábam alól a talajt… Tehát most van, ami van és nem agyalok azon, mi lesz. Talán ez a legjobb megoldás most…
2008 július 27. | Szerző: ozonviz
Nem tudom, és ő sem
Az eső elállt szombaton és még délutánra a nap is kisütött, így Gyerkőcért jöttek a Keresztszülei és elvitték állatkertbe. Azért volt erre szükség, mert Férjnek tegnap kellett a papírok szerint elköltöznie. Nem akartam, hogy Gyerkőc végignézze, így már hét közepe táján megszerveztük, csak az időjárás miatt aggódtunk. És ez jött kapóra KedvesLópokróccal is. Merthogy Férj péntek este megkérdezte, összepakoltam-e a holmiját. Én csak néztem rá kérdőn, ő nem kérdezett többet, és mire szombaton felébredtünk Gyerkőccel, már el is ment otthonról pakolás nélkül. Tehát szombaton egész nap egyedül lettem volna. Ha Pokróc nem akar beszélni. De akart. Ebéd után találkoztunk, a város szélére mentünk egy kis erdőbe, ahol vadaspark, meg játszótér, meg túraösvények vannak kiépített tűzrakó helyekkel és padokkal. Igazából sokkal többet nem mondott, mint pénteken odabent és elég ideges is volt. Csak azt hajtogatta, hogy balfasz volt és hiányzok. Tettem fel több kérdést, hogy tudjam, mit szeretne és mit szeretnék én, már ha megadom a lehetőséget, amit kért. De nem lettem okosabb, csak egyre gyengébb. Aztán végre átölelt és megcsókolt és akkor már nem érdekelt, hogy bántott vagy hogy fájhat, csak az ölelő karjaiban akartam maradni szorosan. Érezni az illatát, amitől hetek óta menekültem, amikor elment mellettem a folyosón. Nem szóltunk egy szót sem, csak ültünk ott a padon egymást szorítva. És bár abban maradtunk, hogy kapok gondolkodási időt, meg vagyok győződve róla, hogy mind a ketten tudtuk, nincs min gondolkodni.
Aztán ma megint találkoztunk. Eljött velem kocsit mosni, mi több, lemosta az autómat a saját pénzén, a saját két kezével, majd meghívott egy fagyira is. Egyikőnk sem tudja, mi legyen, vagy épp hogy legyen. Neki nincsennek konkrét tervei, nekem az agyam pedig már hónapokkal előbb jár és pörög, mit hogy lehetne, de félek. Én attól, hogy mi lesz, ha rájön, mégsem én kellek neki, ő meg attól, hogy megbánthat. De mindketten érezzük, hogy valami van… Én érzelmes típusú bika jegy szülöttje úgy érzem, szerelmes vagyok, csak minden olyan bonyolult. Ő, jéghideg, zárkózott bak, szerinte van elég bajom, nem kell még ő is púpnak a hátamra. Közben meg annyira vonzódunk egymáshoz, hogy szikrázik a levegő. Asszem, nem tudom… És szerintem ő sem…
2008 július 26. | Szerző: ozonviz
Éreztem…
Hogy ez az egyből ugrás azért nem véletlen. A héten Lópokróc segíteni akart telepíteni, de nem mondtam rá sem igent, sem nemet. Épp hogy Férj elköltözik, máris egy jóképű kolléga jöjjön házhoz a számítógépen babrálni? Elvégre én is kellene, hogy értsek hozzá, hiszen ezt tanultam, ez a munkám. Megoldottam egyedül, igaz csak részben, de az is valami. És nemcsak a “mit szólnak a szomszédok” miatt nem engedtem be a küszöbömön. Csütörtökön a folyosón labdáztunk. (Ne lepődjön meg senki, ez egy ilyen munkahely… 🙂 Flúgos társaság, de csupa pozitív értelemben! Szeretek velük lenni, ott dolgozni. Igazából a nyarak ilyen folyosón idétlenkedősek, főleg ha nincs főnökség, vagy nincs bérelt vonal, ami nagyban megnehezítni a munkát.) Kis tömör gumilabda, amit tőlem kapott, mikor még együtt voltunk. A labdázásból bírkózás lett és az, hogy hozzá kellett érnünk egymáshoz, nagyon felkavart mindkettőnket. Legalábbis úgy láttam, hogy őt is. Lett is belőle email-váltás, meg sms küldés, hogy beszélnünk kellene. Végül pénteken azért nagyvonalakban elmondta, hogy hiányzom és békülni szeretne. Hogy nincs másik lány már, mert nem is őt kereste, és hogy szeretne még egy lehetőséget. De közben csörgött a telefon,jöttek-mentek az emberek… Így ma délután találkozunk, hogy befejezhesse a mondandóját. Még nem tudom, hogy fogom megoldani, az égiek csúnyán közbeszóltak. Ma Gyerkőcöm ment volna állatkertbe a keresztszüleivel, de hajnal óta szakad az eső. Viszont mindenképpen szeretném végighallgatni, mit gondol, mit érez, mit akar most. Nagyon hiányzik nekem is, és nagyon nehéz volt a munkahelyen úgy viselkedni, mintha semmi sem történt volna, kedvesen, mosolyogva. De nem tudom, lenne-e annyi bizalmam felé, amiért érdemes lenne. Hogy tudnék-e hinni neki. Az biztos, hogy már semmi sem lenne olyan, mint először. Egyrészt az óvatosságom miatt, másrészt a körülményeim miatt. Szóval, várom a délutánt és ideges vagyok, hová teszem a Gyerkőcöt és hogy Pokróc mit mond majd és hogyan, mennyire őszintén és hogy belőlem mit vált majd ki.
2008 július 16. | Szerző: ozonviz
Egyből ugrik
Tulajdonképpen mondhatom, hogy sokkal jobban vagyok, azonban azt hiszem, nem vagyok túl érzelmileg kedves Pokrócon. Szeretném és néha annyira, hogy el is hiszem, de ma megint rá kellett, hogy jöjjek, mégsem. Kezdem ott, hogy persze nem mutatom, nem kell, hogy lássa. Nincs rossz kedvem, sőt. És köszönök és mosolygok és beszélgetek is. De mikor megkér, hajoljak közelebb, hogy megszagolhassa az új parfümöm, vagy mikor édes vagyok, mert felajánlom, ha tudok, segítek, vagy aranyos, mert vigyorgok, akkor nagyon nehezen tartom magam. Zavarba ejt a közelsége, időnként azt látom, hogy annyira mélyen a szemembe néz… vagy csak látni szeretném… már magam sem tudom.
A héten itthon maradtam táppénzen Gyerkőccel, mert hétvégén belázasodott és kiderült, benyalt valami vírust, amitől csupa afta, meg hólyag a torka, szája, nyelve. Szerencsére már láza nincs és a fertőtlenítő, meg a gyulladáscsökkentő jól beválik, szépen lassan gyógyulunk. Már eszeget is, bár időnként még sírva fakad szegény egy-egy keményebb falatnál. Így, hogy ma már ennyire jól volt, útrakeltünk, hogy elintézzük a városban a dolgainkat… és bekeveredtünk a munkahelyemre is. Leparkolva megnyugodtam, hogy dejó, nincs ott az autója, biztosan szabadságot vett ki. Aztán faxoltunk, meg a főnökömmel váltottunk pár szót, mert pénteken bekötik itthonra is az internetet, hogy ha legközelebb már egyedülálló anyukaként a Gyerkőcöm lebetegszik és s.o.s. meló lenne, akkor be tudjak itthonról is segíteni. Egyenlőre rendbevágjuk a gépet, bekötik, aztán majd valamikor jövőhéten beállítgatjuk, hogy elérjem a benti hálózatot, adatbázist, stb. Épp beszéltem egy közvetlen kollégámmal, hogy mi kellene az itthoni kis szutyok gépembe, hogy legalább a net normálisan működjön, majd később mit kellene még tuningolni rajta, mikor megérkezett Pokróc. Abban a pólóban, amit együtt vettünk az egri kirándulásunkon, mikor eláztunk… Azóta most volt rajta először, legalábbis odabent. És a kolléganőm megdícsérte, milyen klassz pólója van és ő mosolyogva mesélte, hogy kényszervásárlás volt… és ez egy kicsit visszahozta az emlékeket. Elhessegettem magamtól, hisz ott volt Gyerkőc is, mikor odafülelt, miket kérdezgetek és hirtelen nekiállt elfekvő memóriákat keresgélni a gépembe, meg egyből szervezkedett, hogy holnap vigyük be a gépet és újrahúzzák, meg beleteszik a cuccokat, hogy péntekre rendben legyen. Nagyon segítőkész volt és közben megint az a mély nézés… ami zavarba ejt és fájdalmat okoz, de nem mutatom. Így hát, holnap megint mehetünk be Gyerkőccel és ő szerel, meg telepít, meg segít. Pusztán, mert volt köztünk valami és közelebb kerültünk egymáshoz akkor. Nekem pedig ez így nagyon nehéz. De nem mondhatom. És fogalmam sincs, megvan-e még a másik lány, vagy hogy hogy állnak a külföldi tervei…
2008 szeptember 24. | Szerző: ozonviz
Tisztul a fejem…
Valahogy sosem gondoltam volna, hogy ennyire magam elől is vannak bennem elzárva dolgaim. Azta, micsoda értelmes mondat… 🙂
Nincs időm már (álmos vagyok, nagyon fáj a torkom és köhögök is) leírni pontról pontra, mi történt és hogyan, ami elgondolkodtatott, inkább egyfajta összegzés lesz ez leginkább magam számára valószínűleg. Sokáig rágódtam azon, merre induljak el, kinek mi lesz jó, ha az egyik, vagy másik utat választom. Mindig mindent végigrágok, ezzel is ezt tettem, de valakit kifelejtettem. Leginkább olyan kérdéseket ragadtam le, hogy mi lesz Gyerkőccel, ha maradunk együtt Férjjel és mi, ha elválunk; hogy ki fogok-e jönni anyagilag, tudom-e neki biztosítani, amit szeretnék; Férj fog-e tudni új életet kezdeni, vagy örök sebet ejtettem rajta a döntésemmel, tudunk-e Férjjel és a családjával normális kapcsolatot kiépíteni, ésatöbbi, ésatöbbi. Soha eszembe nem jutottam én magamnak. Hogy velem mi fog történni, hogy benne mi zajlik majd le. És most, hogy pontról pontra haladok és pipálom az aggodalmaimat, amik megoldódnak szép sorban, legalul, legbelül, legmélyebben ott vagyok én összekucorogva, mint a kis Vuk. És sokáig nem értettem. Vagy talán nem is akartam érteni. Le nem ültem volna csendben magammal… A hétvégék, mikor Gyerkőc nem volt itthon, vagy aludt ebéd után a figyelemelterelésről, a menekülésről szóltak. Vagy TVt kapcsoltam be, vagy a gépet, vagy elmentem a városba vásárolni, pedig nem volt égetően szükségem semmire, vagy csak ültem itthon a kupi közepén és meredtem magam elé üres fejjel, lestem a pókhálót, vagy a mosatlant és végül rácsuktam az ajtót mindre és lementem Szomszédasszonyhoz.
És lassan kezd tisztulni a kép bennem, hogy magam elé toltam mindenkit és azzal egyáltalán nem foglalkoztam, velem mi lesz. Valószínűleg azt hittem, hogy a döntésemmel, ha már két év alatt sikerült meghozni, el is van minden “sikálva”. Közben ez az új helyzet nekem is nehéz, engem is megvisel. Hogy egyedül még két napot sem éltem sosem. Hogy dönteni sem döntöttem még kizárólag én. (Az már más kérdés, hogy a megvalósítás mindig csak az enyém volt, de előtte megbeszéltük.) Nem, nehogy félreértse valaki, nem arról hadoválok itt, hogy megbántam a válást, vagy szeretném visszacsinálni… Csak nem is sejtettem, hogy mindenért, mindenkiért aggódok és közben minden megy simán szinte és én meg annyira nem vagyok jól.
Na, de egy szónak is száz a vége, nem tudom, érti-e valaki, mit hablatyolok ide… Lassan látom már, mit miért tettem úgy az elmúlt jópár hétben, kezd összeállni a kép magamról magamnak és világosodik az elmém. És talán bolond, vagy dilis sem vagyok, csak egy érző ember, aki igyekszik mindenkinek megfelelni, minden és mindenki szempontjából jól, helyesen dönteni és azt határozottan végigcsinálni, megállni a lábán, közben meg valahogy elsiklik afölött, hogy vele, magával nem törődött…
Oldal ajánlása emailben
X