2008 március 5. | Szerző: ozonviz

Helyzet

Kezdem Gyerkőccel. Tegnap érte kellett menni az oviba. Sírdogált, hogy fáj a füle megint. Ha jól számolom, két héttel ezelőtt is ez volt. Semmi más egyéb tünet, “csak” a bal fülének fájása… Akkor lórugás antibiotikumot kapott. Most sem szúrták fel a fülét, de melegítésen és fájdalom csillapításon kívül semmit nem kell. Most megint otthon van szegénykém. Most épp Anyósommal… Nem azért, mert én nem tudnék otthon maradni. Hanem mert Ő hamarabb elintézte köszönhető Férjnek… Nem haragszok, hisz lehetek még otthon Gyerkőccel és munka is van bőven. Csak nem szeretem ha minden a hátam mögött zajlik és én csak idomulok a kész helyzethez.

Papírok. Hétfőn odaadtam Férjnek, hogy elég, nézze át, töltse ki. Aznap este lapított és került minden érintkezési formát. Kedden reggel cirkusz ismét, hörögve-vicsorítva-sziszegve mondta, hogy jobb, ha megyek dolgozni, mert undorodik már. Kedd este ismét lapított és elaludt Gyerkőccel együtt már fél 8 felé. Szerdára elegem lett. Én hagytam el utoljára a lakást, elkezdtem kitöltögetni az adatokat és jól látható helyen hagytam. Csütörtökre megint semmi. Kigondoltam, előhozakodok a témával. Kérdőre is kellett vonni, mert a papír szőrén szálán eltűnt. A kérdésemre az volt a válasz, hogy kidobta, mert csak. Nem tudtam szólni sem. Rágódtam megint. És beszéltünk pár mondatot. Szerinte sincs jövőnk már, de nem akarja elveszíteni a gyermekét. Majd szombaton gyógyszer után kutatva a szekrényben ráleltem a félig kitöltött kérelemre. Elétettem, hogy mostmár ezt végképp nem értem, miért néz hülyének… Lelki terror következett, sírdogálás, hogy nem így tervezte, mikor feleségül vett és mennyire sajnálja. Mikor elmondtam ugyanezeket én is, csak higgadtan, akkor jött a sárdobálás, hogy én miben hibáztam. Nem szeretem az egymásra mutogatást, nem is vettem részt benne. Egy kapcsolat ide jutásában mindkét fél ugyanolyan hibás. Legalábbis általában. Hétfőn reggel munkába indulás előtt lett folytatás. Hogy építkezzünk. Mert Gyerkőcnek nagyon jó lenne a kertes ház. És ez volt a régi álmunk. És hátha ez kibillentené a helyzetünket. Mármint a szervezkedés, az újdonság, hogy lenne mivel elfoglalni magunkat, valamint az új környezet. Én nem hiszem. És ennek hangot is adtam. Itt tartunk most.

 

2008 február 29. | Szerző: ozonviz

” title=”” >
Örökre szépek (ZöldSzilvának és mindenkinek)

 

2008 február 28. | Szerző: ozonviz

Gyerkőc

Talán mintha csendesülne… Legalábbis nem harcolunk. Ami ebben rossz, hogy Gyerkőc is átment lelki terrorba. Én csupán ezzel a jelzővel illetem ezt a fajta Apától elsajátított viselkedési formát. Azon (sajnos) már túl vagyok, hogy amikor nem engedek valamit, rögtön a képembe vágja, hogy utállak anya, apát szeretem. Meg azon is, hogy buta anya vagyok, ha nem tetszik Neki valami. Viszont végre nem verekszik! Egyébként én is stratégiát váltottam. A Kicsi angyalkák olvasgatása sok mindenre rávilágított. Innentől igyekszem higgadt maradni, bármilyen lelki gond is feszít belül, nyugodt hangon, nem túlmagyarázva próbálom megbeszélni a probléma forrását és vázolni a megoldás lehetőségeit. Arra is rájöttem, hogy az agresszív viselkedés agresszívat szül és így lesz ebből aztán egy ördögi kör. Nem is kör, befelé szűkülő spirál! Úgyhogy a büntetés innentől kiállítás. Két figyelmeztetés után betessékelem a kis Drágámat a szobába, hogy gondolkodjon el. Tegnap is így tettem. De amit utána kaptam, attól megint végképp kiborultam. Na, nem ott rögtön, de nagyon rosszul esett. Az én lassacskán 4 éves Kisfiam pityeregve azt felelte: Én nem ilyen anyukát akartam! Egy pillanatig köpni-nyelni nem tudtam. De csak megkérdeztem Tőle, hogy akkor milyet? Hát olyat, aki nem küld be a szobába, ha rugdosok. Todom, hogy okos, tudom, hogy a helyzet teszi, meg értem is, de ezeket feldolgozni nagyon nehéz! 🙁 Most is bőgni kezdtem…

 

2008 február 27. | Szerző: ozonviz

🙁

Ez a bejegyzés nem rólam, meg a nyafogásomról fog szólni. Arra majd akkor térek vissza, ha minden tiszta lesz és valóban pont lesz a végén…

Ma arról szeretnék írni, ami mélyen érint és számomra elég szomorú. Tudom, hogy vannak mások, akiknek még rosszabb, még nehezebb, még könyörtelenebb lapokat osztottak, mint amit most elmesélek, engem mégis rettenetesen bánt!

Gyerkőc keresztszüleit nagyon szeretem! Gyerkőc is szereti Őket és viszont! Kedvesek, értelmesek, aranyosak! Nincs köztünk családi kötelék. Nekem (már rég) nincs testvérem (sajnos 🙁 ), és Férj is egyke. Férjnek vannak unokatestvérei, de valahogy nem olyan szoros a kötelék. Mikor Gyerkőc megszületett, volt egy kósza gondolat, hogy majd a kisebbik unokahug, de aztán letettünk róla. Summa summarom, imádott Szomszédasszony-pótanyukám lánya és későbbi férje lett Gyerkőc keresztszülője egy névadóval emlékezetessé téve. (Ami érdekesség lehet még, hogy Keresztanya pont azon a napon született, mint Gyerkőckém!) Jó a kapcsolat, szeretjük egymást és a rokonságban sem lett ebből duzzogás végül.

És nem is olyan rég, pár héttel ezelőtt azt hittem, nemsoká lesz még egy kapocs. Merthogy titkon abban ringatom magam (Keresztapa és Keresztanya egykeségéből kiindulva), hogy általuk-belőlük nekem is lesz egy Keresztgyerekem! Najó, nem önzősködök, ha nem is én leszek, de nagyon fogom szeretni. Ha egyszer megszületik… De sajnos az nem most lesz. 🙁 Igazságtalan és kegyetlen az élet! Annyira várták! És még akkor sem ijedtek meg, mikor azt mondták, hogy ketten vannak. És én együtt örültem Velük! És magamban tartottam a titkot… Aztán jött az ultrahang és nincs szívhang. Egyik picinek sem.

Ilyenkor azt mondják az “okosok”, hogy ezeknek a kis lelkeknek még nem kellett megszületni. Vagy hogy a leendő szülők nem elég érettek még rá. Én nem tudom, csak érzem, hogy ez Nekik (és nekem is) mekkora fájdalom!

 

2008 február 25. | Szerző: ozonviz

Megtettem

Ma reggel odaadtam a papírokat Férjnek. Pénteken kinyomtattam egy mintát a net-ről. Nem töltöttem ki, úgy hagytam üresen. Határozott elképzelésem volt azt illetően, hogy hétvégén pontot teszek a helyzet végére. Elegem volt(van), kiborulás szélén állok minden tekintetben. Aztán valahogy megijedtem. Megint. Nem tudom megmagyarázni. Vagy alkalom nem volt, vagy Gyerkőc téblábolt köztünk, vagy berezeltem. De ma reggel megint úgy felbőszített, hogy elborult az agyam és kivágtam az asztalra elé. Reakció? Meglepődött. Hogy honnan szedtem, voltam bent a bíróságon? És hogy mióta hurcolom ezt a papírt? Aztán elkezdte olvasgatni. És nem szólt semmit. Én elindultam melózni, ő meg csak annyit mondott, menjek délután Gyerkőcért. Félek a folytatástól több dolog miatt is, de úgy érzem, ez a házasság végérvényesen és helyrehozhatatlanul megromlott.

 

2008 február 20. | Szerző: ozonviz

Blogolók

Azon gondolkodtam este, meg ma reggel is (jobb dolgom nem lévén), hogy kiket is szoktam olvasgatni itt, kinél miért izgulok, kin mekkorát nevetek, vagy szomorodok el a sorai olvasása közben, melyikőtök bejegyzésén gondolkodok el, hová kommentelek, stb. Pedig senkiről nem tudom, hogy XYZ, itt és itt lakik, és kivel. Személyesen senkit sem ismerek, levelet is csak egy valakivel váltottam, de sajnos megszakadt. 🙁 Mégis. Mégis hiányolom nagyon Alfot, imádom MajdnemNyuszi írásait, Motyi fogalmazását, Hívatlan pillangóit, KardfogúNyuszi egyes szám harmadik személyét és ZöldSzilva függőségét is. 🙂 És persze biztosan van, akit kifelejtettem. Tőlük bocsánat! És el kell mondjam, van olyan is köztetek, akinek csak bele-bele olvasgattam a naplójába és döbbenet, hogy én itt nyavalygok, másnak meg sokkal rosszabb a helyzete… Ilyenkor mindig eszembejut, hogy minden nézőpont kérdése. A mihez képest. És ilyenkor hálás vagyok. Nagyon sok mindenért.

 

2008 február 19. | Szerző: ozonviz

Fül

Tegnap voltunk ellenőrzésen Gyerkőccel. Gondoltam, se láza, se orrfolyás, se fájdalom, szedjük az antibiotikumot, melegítjük a fülét, jó kedve van, stb, majd azt mondják, minden rendben, irány az ovi. Időpontra mentünk. Majd’ egy óra várakozás után szabadultunk a gyerekkel teli váróból a dokihoz, aki fülkukkantás után azt mondta, még mindig be van gyulladva a bal és neki is óvodás korú gyermekei vannak, tudja, mi megy most ott, a héten már ne is próbálkozzunk, gyógyuljon meg teljesen. Gondoltam, sebaj, valahogy elleszünk. Odabent millió meló, plusz egy nagyobb fajta szőnyeg szélére állítás is volt tegnap. Megbeszéltük Férjjel, mivel munkanélküli jelenleg és délutánonként is ráér maszekolni, mikor már Após is hazaér, Ő marad Gyerkőccel. Aki persze ma reggel már csúnyán köhögni kezdett. Mire nem “jó” a kontroll vizsgálat? 🙁

Amúgy azt, hogy Férj itthon van, borzasztó nehezen tolerálom. Fél év alatt annyira hozzászoktam, hogy esténként Gyerkőccel hogy mennek a dolgok:ágyban összebújásos beszélgetés, mese olvasás, reggeli ébresztés. Most mi van? Apával fürdök, Apával alszok, Apa kapcsolj be mesét, Apa, Apa, Apa… És Apa kajánul vigyorog bele a képembe, mintha azt mondaná a szemeivel, hogy engem a gyerek jobban szeret, bibibi, jól gondold meg a válást.

Szombat este is cirkusz volt. Gyerkőcnek hatvanhatszor rimánkodtam, vegye be a gyógyszert, amit én is utálnék, annyira keserű, de muszáj. Előbb csak elszaladt, azt hitte, játszok. Aztán tombolni kezdett és megint jött a lemez, hogy buta, gonosz anya, meg a csapkodás, rugdosás. Férj az ágyon TV-t bámulva egyszercsak odaszólt nekem (!), hogy miért hagyod, hogy ezt csinálja veled. Felment a pumpám, mint a franc, hogy miért engem szólongat már megint Gyerkőc füle hallatára és eldurrant az agyam. Gyerkőccel jól összevesztünk, mire sírás lett, mire Férj kabátot vett, hogy ő megy egy kört a ház körül, erre Gyerkőc még jobban rázendített. Aztán Férj haza, Gyerkőc ölébe kuporodott, Férj meg rákezdte: jól van, semmi baj, látod így, meg látod úgy. A hatszázas vérnyomásom a duplájára nőtt és kiosztottam Férjet, hogy elegem van, kivagyok, mint a liba, tönkremegy a gyerek, én, meg ő is és fejezzük ezt be, mert nem akarok így élni. Csak nézett a bamba szemeivel és azt mondogatta a szokásos vigyorral a képén, amitől herótom van, hogy ő ezt már rég megmondta… És vasárnap, mintha semmi nem történt volna, úgy viselkedett, tegnap meg azt mondta, volt valami gyors maszek munkája, ami “talált pénz”, és azt Ő nekem adja, költsem magamra, vegyek belőle táskát, vagy átmeneti kabátot… Mondtam, hogy nem, ha nagyon akar pénzt adni, akkor fizesse be egyszer az óvodát.

És tényleg kivagyok. Azt kell mondjam, még sosem éreztem magam ennyire rosszul lelkileg. Annyira mennék már, annyira utálom már ezt az életet. De állandóan hezitálok, hogy Gyerkőc mennyire apás. Tudom, hogy ártunk neki ezzel a légkörrel, tudom, hogy nekünk kettőnknek sem jó ez így. Mégis ha lejátszódik lelki szemeim előtt, hogy Apa költözik, Gyerkőc felfogja, mi történt és napokig-hetekig este sírva alszik el, facsarodik a szívem. 🙁

2008 február 15. | Szerző: ozonviz

Mi lesz még?

Most aki a panaszkodást nem bírja, itt fejezze abba az olvasást! Csak a tényeket sorolom.

Gyerkőc: az oviban mindenki köhög, prüszköl, folyik az orra. Sőt, olyan is van, akinek már kedden hőemelkedése volt, mégis még tegnap is vitte a kedves anyukája. (nem bántani akarom, mert tudom, van aki egyedül neveli, félti a munkahelyét, és nem tudja megoldani, hogy minden kis köhincséléssel orvoshoz szaladjon, de azt is tudom, ezen anyukák vannak legjobban felháborodva, ha más krákogós gyereket látnak a csoportba) Gyerkőc, mióta kivették a manduláit, egész jól viseli: nincs láza, csak időnként neki is megindul az orra és köhögni kezd. Így azt játszuk, hogy 3-4 nap ovi, majd 1 hét otthon körforgásban. Ezen előzményekkel tisztában tudtam, hogy a 3 nap leteltével megint táppénz következik, de talán reménykedtem kicsit, hogy ezt az utolsó napot még kihúzza és majd hétvégén kikúrálom. Hát, nem így lett. 🙁 Este csak úgy odavetette a Drágám vacsora után, hogy: Anya, ha büfizek, kicsit fáj a fülem. Hűha, gondoltam, elő a füles sapkát, jöjjön a melegítés, nehogy… Aztán éjjel már láttam, ez is kevés. Előbb csak nyöszörgött és kaparászta a fülét, majd sírni, mit sírni, ordítani kezdett. Lett is belőle orrszívás, melegítés, fájdalomcsillapító…meg reggel fül-orr-gégészet. Bal oldalon középfülgyulladás. Lószérum antibiotikum. Hétfőn kontroll. Szerencsére nem kellett felszúrni! De a 2,5 órás várakozás alatt volt minden. Gyerkőc türelme egyszercsak végetért. Tombolni kezdett, szidott, mint a bokrot, nyafogott, minden baja volt. Én meg jó türelemmel viseltem, még akkor is, mikor a tömött váróban egy hölgy, aki melletünk ült, megfenyegette Gyerkőcöt, hogy mostmár ő hazaviszi magához, mert anyával nem viselkedünk így. Elsüllyedtem szégyenemben! 🙁

Férj: már egy ideje nézegeti az állásokat. Persze, nincs semmi. Azzal a kevéssel, amihez ért, nem is túl sok a lehetősége és erre jön még, hogy semmi nem felel meg Neki. Háborog egy ideje. Tegnap reggel közölte, délelőtt átgondolja és felmond. Végül mire ma felmondott volna, kirúgták. Így lett ma közös megegyezéssel vége annak, ami nem tartott tovább fél évnél. Pont, mint az előző helyen. És üdvözült mosollyal konstatálta, hogy a másik kollégáját is megdorgálták. Tény, hogy én már az elején megmondtam, hogy nem tetszik ez a nagy komáskodás nekem, úgy éreztem, egymást bujtogatják kölcsönösen. Mindegy, ez a dolgokon már nem változtat. Férj azt mondja, először munkanélkülire megy, majd kiskönyvvel egy régi öreg motoros vállalkozóhoz, aztán ha majd az is “lejár”, a vállalkozó bejelenti.

Gázártámogatás: Erről még nem mertem írni ide. Mostmár mindegy. A tavalyi évben igénybevettük. Aztán évvége felé lett ellenőrzés. Jött a határozat, jogosulatlanul vettük igénybe. Nem csaltunk, nem vettünk figyelembe egy jogszabályt. Megjött a határozat. Fellebbeztem. Kár volt. A szabály az szabály. Most várjuk, mennyi az annyi. Minden rossz előérzetem azt súgja, hogy kamatos kamattal kell majd visszafizetni.

 

2008 február 13. | Szerző: ozonviz

ELÉG!

Kész vagyok! (Jesszus, hányszor kezdtem már így a bejegyzésem…) Ebéd. Kollégákkal (összesen 3 nő, 1 pasi). Szó szót követ. Kolleganő-barátnő látott valami jó pasit az étteremben, ahová ma nem kísértem el kajáért, ezt mesélte éppen. Fönci megjegyezte, hogy még szerencse, hogy egyedül volt, nem mentem vele, így nem volt konkurencia. Innen indult a beszélgetés, aminek bőgés lett a vége. Részemről. Minek is szóltam bele, hogy én hogy a túróba lehetnék konkurencia, hisz bárhová megyünk, engem meg sem lát senki, Kolleganő-barátnő után meg forognak a fejek az utcán és még az is megáll mellette kocsival, akivel köszönőviszonyban sincs, hogy elviheti-e egy darabon. Jól öltözik, nőies, kisugárzása van. Egy érett, csinos negyvenes! Én meg bár 30 leszek idén, fiúsan öltözök, rövid hajam van, utálom a krampusz orrú magas sarkú cipőt, ami befordul előtted kettővel a sarkon, a szoknyákban meg vaskos lábam van, a kisugárzásom meg max. Csernobilnak köszönhető. És kiosztottak. És lássuk be, az fáj az embernek legjobban, ami az elevenébe talál. Az igazság. Eszerint a kutya nem fog rém figyelni, ha nem érzem jól magam a bőrömben lelkileg, ha állandóan feszült vagyok, kapkodok és rohanok. Ergo meg kellene végre oldani az életem, de nagyon! Vagy rámegyek. Minden téren. A nőiességem, az egészségem, a munkám, a kapcsolataim. Nagyon sürget az idő, hisz van egy Gyerkőcöm, akit fel kellene nevelnem. Szépen. Nem hazugságban, idegbajjal. És tegnap ugyanezt kaptam meg Szomszédasszonytól is, csak pepitában. És tudom, hogy nem akarnak bántani, hogy jót akarnak nekem, mégis kutyául érzem magam megint. Pedig kizárólag én tudnék lépni a változás felé. A nyugodtabb, harmonikusabb élet felé. Ehelyett min agyalok? Hogy Férjnek mikor kell beadni az adóbevallását és hogy még nem kapott a munkáltatójától igazolást. NORMÁLIS VAGYOK? Nem hiszem. 🙁

 

2008 február 13. | Szerző: ozonviz

Angyalkák

Tegnap este kaptam 3 arkangyalt 3 napra, hogy kérhessek Tőlük 3 dologban segítséget. Tudom, ez így elsőre elég furcsán hangzik, de én hiszek és ez a lényeg. (Mindegy, miben hisz az ember, ha elég erős a hite, minden lehetséges.) Gyújtottam Nekik 3 mécsest, volt a kis vázában 3 szál fehér virág, meg kellett még 3 alma is. Aztán jelképesen beengedtem Őket, és magamban elmondtam, hogy szeretettel vártam és örülök Nekik és érezzék jól magukat nálunk, majd elmondtam azt is, miben szeretném, ha segítenének. Pénteken engedem Őket tovább 3 ismerősömnek. Persze, nem kell itt olyasmire gondolni, hogy látom, vagy hallom, vagy érzem Őket, inkább azt hiszem, az a lényege ennek, hogy 3 napig minden este gyertyát gyújtok és foglalkozok azzal a 3 dologgal az életemben, ami most gondot okoz.