2008 június 23. | Szerző: ozonviz
Szünet
Bár ezt a naplót igazából magamnak írom elejétől fogva, csak bejelentem, ha mégis hiányoznék valakinek, hogy időre van szükségem a folytatáshoz. Egy június 12-ei bejegyzés megírva, de mégsem publikáltam, és sajnos azóta a jelentőségét is elvesztette. Igyekszem mihamarabb összeszedni magam és folytatni. Mindenkinek minden jót! Akiket olvastam eddig, azokat továbbra is figyelemmel kísérem, mikor lehetőségem adódik.
2008 június 11. | Szerző: ozonviz
Régen jelentkeztem…
Sok mindennel vagyok elfoglalva mostanság mind magánügyben, mind pedig a munkahelyemen. Beindult minden…
Cirka két hét múlva lesz az első tárgyalásunk és mióta megjött az értesítő, felpörögtek az események. Megkaptuk, vagyis Férj megkapta az építési engedélyt, most bőszen számol, tervez, hajnalonként skiccel, meló után ássa az alapot és minden szabadidejét barkácsáruházakban és tüzéptelepeken tölti. Megértem. Szeretne haladni, szeretne spórolni és egy saját kertes ház volt minden álma. Ami mégis bosszant, hogy folyton piszkál, mikorra lesz meg a pénz, aztán két pillanat múlva gúnyosan megjegyzi, hogy ha ügyes lesz, neki nem hogy hitele nem lesz, de még marad is, én meg ugye 20 évre le vagyok kötve. Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy persze nem abból a kevésből húzza fel a házat, amit én adok neki, hanem az apai nagymamája otthonba költözik, így csúnyán szólva “örököl” Apósom és az is az Ő zsebébe vándorol. Félreértés ne essék, nem irígy vagyok… vagyis egy picikét talán…arra, hogy az Ő álma részben az enyém is volt és ha nem győzködöm, hogy vegyük meg a telket befektetésnek akár, akkor most nem lenne hová építenie… Szóval, nem irígy vagyok a pénzre, csak bosszant, hogy mint az ovis, állandóan zrikál, hogy bibibí, mire kinyögöd a hitelt, addigra a kocsid 25 éves ócskavas lesz, meg hasonlók. Nem értem, ha egyszer tudjuk, hogy helyrehozhatatlan, akkor miért kell még a szép emlékeket is két lábbal taposni? Ha elfogadta, megértette, belátta, akkor miért nem lehet “szépen” végigcsinálni, meg lezárni, ami nem megy? Miért kell még utolsókat is rúgni? Az én viselkedésembe ez annyira nem fér bele. Én még sajnálom is. Na, nem Őt, hanem az egészet. Hogy így alakult és hogy nem így terveztük. De hoztunk, hoztam egy döntést és élni kell tovább. Fura, de akkor is le kell ezt írnom, mindenféle önteltség nélkül: az én jólelkűségemnek köszönhetően még mai napig is sok mindent megteszek Neki, amit más, vagy talán fordított helyzetben Ő már nem. Az a pár barátom, aki tudja a részleteket, nem is ért meg sokszor… Mindegy. Ilyen vagyok és kész.
Szóval, hitel elintézve, még 2-3 nap és pénz is lesz. Ügyvéddel hétfőn lehet csak egyeztetni. Építés folyamatban. Tárgyalás előttünk. Gyakorlatilag már azt is tudja, mit fog elvinni… És még rengeteg szaladgálnivalóm lesz ezzel kapcsolatban… Szolgáltatóknál átírni a nevemre az órákat, a közös folyószámláról áttenni mindent az enyémre, de előtte jól átgondolni, hogy maradjon-e a régi, vagy vigyem át a fizumat is az újra, ahonnan a hitelt vonják majd jövőhónaptól. És akkor ugye földhivatal, meg illeték, meg névváltozás, meg pamparam. Remélem, karácsonyra mindent sikerült lezongorázni! Amin még vita van, hogy mikor költözzön el. Férj úgy gondolja, hogy amíg fel nem épül a háza. És nyugi, mert siet vele… Én tartok attól, hogy ez nem megy olyan gyorsan. És mivel jövőhónaptól már keményen fizethetem a részletet, amit azért vettem fel, hogy “kivásároljam” az Ő részét, nehezen fogom tudni eltartani. És valljuk meg őszintén, nem is akarom. Az egy dolog, hogy fizeti a rezsit, de azon kívül aztán se kaja, se gyógyszer, se egy ünnep, de még az anyák napját is én álltam, hogy Gyerkőc tudjon valamivel kedveskedni Anyósomnak. Így én azt szeretném, ha a pénz átadása után X nappal-héttel elmenne. Nem az utcára tenném, ott vannak a szülei, meg az anyai nagyszülei. Amin pedig még vita lehet szerintem, az a gyerektartás és a láthatás. De ez még ugye sokára lesz téma, hiszen nyáron bezár a bíróság, tehát a második menet majd valamikor ősszel várható.
Szóval sok most az intézni-, szaladgálnivaló. Időnként fáradtnak érzem magam, bár ma is megjegyezte egy kolléganő, hogy mintha jobban lennék, mióta beadtam a válást… Nem is tudom. Biztosan maga a döntés és az, hogy beadtam, sokat nyomott a latban, de az utóbbi időszakban ehhez azért nagyban hozzájárult Kedves Lópokrócom viselkedése és az együtt töltött lopott órák is. Holnap megszökünk valahová. 🙂 Mindketten kivettünk egy nap szabadságot és elvisz kirándulni. 🙂 Nem tudok a mának élni belül, mert sajnos bekövetkezett, aminek nem lett volna szabad: beleszerettem… És holnap meg kell mondanom Neki…
2008 június 4. | Szerző: ozonviz
Szülinap
Drága Gyerkőcöm 4 éves lett! Hihetetlen, annyira gyorsan repül az idő…
Emlékszem arra az estére, mikor kezdődött. Szomszédasszonyéknál voltunk a földszinten. Nagyon jól összebarátkoztunk velük, előfordult olyan is, hogy majd’ mindennap traccsoltunk 1-2 órát. Akkortájt már a tükörben egy tolatós bálnát láttam, nehezen ment minden mozdulat, rosszul aludtam és folyton fújtattam, mint valami gőzös. Mégis boldog voltam! Beszélgettünk, nevetgéltünk és pontosan emlékszem, hogy rizses csokit majszoltunk. Alapjáraton nem vagyok nagy csokievő és a terhesség alatt sem voltam, de akkor estefelé annyira jól esett, hogy majdnem az egész táblát én faltam fel egyedül, a többiek csak mosolyogtak. Fáradt voltam és mintha meg akart volna jönni, görcsölt picikét a pocakom alja, így korán felmásztunk a másodikra Férjjel. A tusolásnál vettem észre, hogy hoppá, lehet, hogy menni kell? Megijedtem nagyon, fogalmam sem volt, mi vár majd ránk. A kórházban megvizsgáltak és marasztaltak, de Férjet hazaküldték aludni, mondván úgysem siet annyira a Gyerkőcöm. És engem is elhelyeztek egy szobába, ahol a másik két ágy teljesen üres volt. A vizsgálat, vagy ki tudja mi miatt megkezdődtek a fájások és szivárogni kezdett a magzatvíz is. Gondoltam jobb, ha szólok egy éjszakás nővérnek, hogy a papucsom már megtelt és talán kellene telefonálni is az orvosnak. Lobogtattam a papírt, amit a kardiológus állított ki, miszerint a velem született és 18 éves koromra kinőtt szívzörej a nagy terhelés miatt “kiújult”, így nem ajánlott a hagyományos szülés, inkább legyen műtét. Az ügyeletes orvos szerint stramm csaj voltam, aki kibírja, a nővér pedig a hasamra tépőzárazott egy magzat szívhang figyelőt, azt mondta aludjak, nem telefonálhat éjjel és otthagyott. Féltem és fáztam és csak bámultam kifelé az ablakon, próbáltam elterelni a figyelmem a fények és a csillagok szépségével. Aztán talán elszenderedtem kicsit, de nem tudom, mennyi idő telt el. Jött másik nővér, ránézett a gépre és egy szó nélkül elment. Hajnaltájt már elég sűrűn fájtam és rossz érzésem is volt, de betudtam a fantáziám rossz játékának. Később megint nővér érkezett, egy idősebb, rámeredt a gépre és szaladgálni kezdett. Kiderült, hogy gyengül a szívhang és császározni kell sietősen. Innentől pörögtek az események: hazatelefonálás, infúzió, borotválás, beöntés, doki hívása nővérek által végre, műtő előkészítése… Mire a “szakértők” elkészültek, addigra elfolyt a magzatvíz teljesen. Zöld volt. Másodszorra sikerült beadni a gerincérzéstelenítőt és csak 3 dologra emlékszem. Az egyik, hogy a zöld lepel mögött rángatják a lábam, ami mintha nem is az enyém lenne. A második az, hogy felsírt, majd elhallgatott, megmutatták, picike mázgás fülecske rémlik, majd elszaladtak vele. A harmadik pedig, hogy rettenetesen fáztam és zokogtam, hogy végre. Végre megérinthetem majd! Végre láthattam és hallhattam! És végre nem kell majd izgulni, hogy mi van Vele odabent!
Aztán az elmúlt 4 év bőven elég volt arra, hogy ráébredjek, ugyanolyan aggódás, féltés, ha nem több, mintha még mindig a szívem alatt hordanám. Azt hiszem, a világ legcsodálatosabb és legnehezebb dolga édesanyának lenni!
Szeretlek Kisfiam! 🙂
2008 május 26. | Szerző: ozonviz
Gyereknap, hörgőgyulladás és Lópokróc
Nem csináltunk idén nagy felhajtást, de nem is bánom. Hisz Gyerkőcnek annyira nehéz bármilyen ajándékot venni! Férj és Anyósék folyton vesznek valamit, mindene megvan. És a születésnapja is a héten lesz, így Kereszték azt találták ki, elviszik a közeli Vadasparkba vasárnap. Nagyon jól érezték magukat. Előtte két nappal beszélgettünk már róla, hogy csak Keresztékkel megy, én nem leszek ott. Nem volt baj neki. SŐT! 🙂 10 körül elvitték és 3 felé értek csak haza. Ült pónilovon, etette az állatokat, Keresztapával homokvárat építettek, hamburgert ebédeltek, szóval élményekkel teli jöttek haza. És nemcsak Gyerkőc, hanem a Keresztszülei is! Kölcsönösen imádják egymást és én ennek borzasztóan örülök!!! Annyira megnyugtató érzés, hogy ha velem bármi történik, Ők ott lesznek és jó helyen lesz és nagyon fogják szeretni!
Délután, mikor hazaértek, épp befutott két kolleganőm. Velük meg elsétáltunk a közeli fagyizóba. Úgyis Gyerkőc napok óta ezt hajtotta, hogy Ő tölcséreset szeretne. Elsétáltunk, a teraszon elnyaltunk egy fagyit, hazafelé beült egy ismerős kamionjába és így lett kerek a gyereknap Neki.
Nekem a gyereknaptól sem múlt el a kehességem. Már több, mint egy hónapja köhögök. Egy egyszerű megfázással kezdődött. Igyekeztem kezelni, ahogy minimálisan lehet: gyógyszertári köptető, tea, méz, homeopátiás torokfertőtlenítő. Egy alkalommal már azt hittem, sikerült is kikúrálnom magam, mikoris Gyerkőc otthonmaradt egy vírusos torokgyulladással és visszafertőzött. Így múlt héten már a kolléganőm elcibált az üzemorvoshoz, mivel a körzetihez nem tudtam elmenni, mert egyik nap ügyeletes voltam, másik nap cirkuszba mentünk Gyerkőccel, harmadik nap nem úgy rendelt, ahogy az nekem jó lett volna ésatöbbi, ésatöbbi. Amúgy is csak akkor megyek, ha már nagy a baj, de mivel nem szoktam, nem tudok lázas lenni, “csak” köhögtem, mindig találtam kibúvót. Az üzemorvos hörgőgyulladást állapított meg, felírt egy 5 szemes lórugást, amit napi kettővel kellett beszedni. Hát, nem mondanám, hogy hú, de egészséges vagyok. 🙁 A köhögés csitult ugyan, de maradt, csupán annyi változás történt, hogy bár ugyanolyan mélyről szól, legalább éjjel nem kínoz, így nem kell ülve aludnom, de a külön szoba maradt. Édes Gyerkőc meg is jegyezte már, hogy hiányzok éjszaka. Hm, eddig meg azt mondogatta reggel, hogy nem tud tőlem aludni. 🙂
Lópokróc… Hmm, hát persze, hogy nem bírtam ki. Muszáj nekem mindig mindent megbeszélni, magyarázkodni… Nagyvonalakban elmondtam, hogy félek a fájdalomtól, ha elmegy. Nem mondtam meg, mit érzek (kezdek érezni), csak annyit, hogy magam is meglepődtem, milyen rosszul esett, mikor a terveiről beszélt. Hogy megijedtem magamtól, amikor megijedtem attól, amit mondott. Nem akarok csalódást, nem akarok fájdalmat! Aranyos volt, de nem értette, miről beszélek, hiszen Ő nem ígért semmit. Nem akar fájdalmat okozni nekem, így rám bízta a továbbiakat. Hát, nem vagyok egy “ész-lény”, az érzéseim pedig erősebbek, így nem lett vége. Megint abban maradtunk, hogy nem várunk egymástól semmit, nem ígérünk semmit, csak a MÁnak leszünk együtt, amikor lehetőségünk van rá. Tudom, hogy ez így most leírva úgy hangzik, kihasználjuk egymást, de annyira nem így van!
2008 május 19. | Szerző: ozonviz
Érzéskavalkád
Most kezdenek bennem ülepedni a dolgok asszem.
Kicsit elhanyagoltam a blogom, de magam sem tudtam, mit írjak ide. Persze, lehetett volna azt, hogy Gyerkőc lebetegedett, meg hogy elindítottam a hitelt, meg azt is, hogy megkaptuk az idézést az első tárgyalásra… Ezek történtek az elmúlt időszak alatt vázlatosan. De mindeközben bennem kavarognak az érzések.
Először is helyre kellett tennem magamban azt, hogy elindultam egy úton, amit helyesnek gondolok, de most, amikor kezdődik a konkrét megvalósítás, jöttek a félelmek. Nem, nem abban bizonytalanodtam el, hogy megmenthető-e a házasságunk, vagy hogy szeretem-e még Férjet annyira, hogy újra tudnánk kezdeni. Amitől megijedtem, az az, hogy vajon Gyerkőcnek mi lesz a jó akár rövid, akár hosszú távon, hogy vajon anyagilag minden rendben lesz-e kettőnkkel, tudok-e biztonságot nyújtani ahhoz, hogy olyan körülmények között nőhessen fel, amit még a születése előtt megterveztem, megálmodtam. Nem fényűzésre és luxusra gondolok itt, de szeretnék megadni Neki mindent ahhoz, hogy “normális”, tisztességes felnőtt ember lehessen belőle. Így mikor a bankba írogattam alá az igényléshez szükséges ezer+1 dokumentumot, pici pánik fogott el ezzel kapcsolatban. Ami még ugyebár előttem van, az Anyósék reakciója. Az első nem volt vészes, előbb lelki ráhatással próbálkozott Férj anyukája, akit egyébként szeretek, nincs köztünk rossz viszony. Sírdogálni kezdett, hogy ő ebbe belebetegszik és hogy nem érti… De tudom, hogy itt nincs vége, lesznek még menetek biztosan és valószínűnek tartom, hogy nem lesz minden helyzet egyszerű. Ami talán erősít kicsit, hogy nem én leszek az első és nem is az utolsó, aki elvált nőként egyedül fog nevelni egy gyereket és az, hogy talán igaz a mondás, minden csoda 3 napig tart.
Másodsorban pedig itt vagyok én és kedves Lópokrócom. Ez sem sokkal egyszerűbb… Több sebből vérzik a szituáció, túl sok buktató körülmény van, de azt hiszem, erről írtam már. Igazából ezzel kapcsolatban azt kellett rendeznem a fejemben és a lelkemben, hogy amit érzek, Neki szól-e, vagy csak a hosszú társas magányomnak. Valahogy olyan ez, mint amikor valaki egy hosszú, nem önszántából tartott fogyókúra után ehet egy picike szelet csokoládét. Majd aztán folyton csokoládét kíván. De lassan azt sem tudja már, hogy tényleg szereti-e a csokit, vagy csak a nélkülözés miatti “hiányállapot” okozza ezt a sóvárgást nála. Asszem, ez a legjobb hasonlat, ami erről a zűrzavarról eszembejut. Nem nagyon tudtam, hogy a szeretethiány, a magány, vagy Lópokróc személye az, ami ezt a galibát okozta bennem. Először attól féltem, hogy talán mindegy is ki, csak legyen egy kedves szava, egy bók, egy mosoly, egy ölelés… De tegnap történt valami, amitől minden világossá vált előttem. Mondott valamit a terveiről, amit már régen tudtam, mégis annyira fájt, annyira rosszul esett! A lelkiismeretről, az őszinteségről, gyávaságról, a legalitásról beszélgettünk kettőnkkel kapcsolatban… Hogy jó lenne, ha nem kellene bújkálni, meg hajnalban hazalógni, ha kaphatnék fincsi reggelit másnap… Nem szoktam beszélni Vele a válásomról, hiszen semmi köze ennek a két dolognak egymáshoz. De ekkor felmerült, mikor költözik el Férj, és hová megy, illetve hogy mikorra leszek hivatalosan is független. És azt mondta, 80% hogy addigra Ő már nem lesz Magyarországon. Tudtam a terveiről, mégis összefacsarodott a lelkem. És megérezte. Elmondta, hogy sokkal jobb, ha tudok erről, és esetleg bejön a maradék 20%, mintha mindvégig bizonygatná, hogy nem megy, majd egyszercsak lelépne. És ebben tökéletesen igaza van! Hisz nem ígért semmit nekem, és teljesen korrekt, nem akar becsapni. Csak azt hiszem, időközben nálam elindult egy érzés és már nem mondhatom el, hogy ez csak szex és más semmi. Úgy érzem, a fizikai vonzalomból lassan mélyebb érzések kezdenek kialakulni. Tetszik, amilyen, tetszik, ahogy beszél, ahogy nevet, egyféle dolgokat szeretünk, hasonló az ízlésünk, és már rég nem az a mogorva lópokróc, akinek láttam a munkahelyen. Nagyon tudnám szeretni! És jöhet a DE… De nem szabad eluralkodnia felettem ennek az érzésnek. Muszáj lenne valahogyan előre tolnom az eszemet, de sajnos, vagy sem, nem tudok túl racionális lenni, az érzelmeim irányítanak. Lüke vagyok, de azt hiszem, ha sarkítani kellene, két dolog történhet:
– sikerül ésszel “csinálnom” ezt a kapcsolatot, amíg lehet, de vajon akkor mindent megkapok, megélek belőle, amit csak lehet?
– nem sikerül, elborítanak az érzelmek és beleszeretek és elmegy és nagyon fog fájni, de amit együtt tölthettünk, az teljes volt, már amennyire a körülmények engedték
Nem hiszem, hogy választanom kellene, vagy hogy választani fogok… Rábízom magam a Sorsra. Sodródok és megpróbálom úgy felfogni, ha mégis kimegy külföldre, hogy a jót lássam meg abban az időszakban, mit együtt lehettünk. Nem azt, hogy elveszítettem, hanem hogy az enyém lehetett egy kicsit. Mert biztosan mindennek oka és értelme van, még akkor is, ha most épp nem látunk tisztán.
2008 május 7. | Szerző: ozonviz
🙂
Köszi mindenkinek a jókívánságokat! Reményeim szerint kitart egy darabig és a képzeletbeli zacskó sem lukas sehol…
Azt hiszem, kedves Lópokróccal “fordulóponthoz” érkeztünk, bár nem akarok semmit elkiabálni! A négy napos hosszú hétvégén nem volt lehetőségünk találkozni. A majális a Gyerkőcé, másnap nagytakarítást csináltam, szombaton Gyerkőc keresztszülei köszöntöttek föl, az egész délutánt együtt töltöttük, vasárnap pedig Gyerkőccel kimentünk Anyóshoz sírdogálásos lelkizésre… Így vagy program volt, vagy Gyerkőccel voltam, nem tudtuk összehozni. Már-már sikerült elérnem magammal, hogy ne szálljak el (nem volt egyszerű, főleg mikor kaptam mms-ben egy szivárványt… 🙂 ), mikor hétfőn reggel várt egy email Tőle. Hogy a névnapom megünneplendő meghívna ebédre utólag. Férjnek ez a 14 év alatt nem is tudom, hányszor jutott eszébe… Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor vitt étterembe, és ebből 1-2 az elmúlt két év teperéséhez tartozott. Majd tegnap reggel a szülinapom… És még este is jött Tőle üzenet, hogy akkor isten hozott a klubban, bár egy órával hamarabbra időzítette, mint amikor születtem. Kezdeményez!!! Jójójó, igyekszem betudni az alkalmaknak és nem belelovallni magam semmibe. De valahol a lelkem mélyén úgy érzem, egy icipici hang bátortalanul azt suttogja, hogy megérintettem. Nehéz kibogozni, hiszen nehezen nyit, főleg így, hogy ritka kevés alkalmunk van kettesben lenni, bensőségesen beszélgetni és amúgy sem túl közlékeny, ami a magánéletét, terveit, érzéseit illeti. Feladja a leckét. És persze én is magamnak. Még mindig nem tudtam eldönteni igazán, hogy az Ő személye, vagy csak a két év magány az, ami ezt váltja ki belőlem. Minimum két ÉN veszekszik belül egymással és egyik sem túl határozott… Időre van szükségem. És Neki is.
2008 május 6. | Szerző: ozonviz
XXX
Beléptem (vagyis már csak órák kérdése) a harmincasok táborába…Köszi Szilva, hogy érdeklődsz, merre járok, jól esik! Megvagyok, jól vagyok. A 4 napos hétvége ugyan elég nehezen ment, de a mai nap mindenért kárpótol asszem. Jó lenne eltenni ezeket az érzéseket, a hangulatot, a jókedvet, mindent, amit ma kaptam, mosoly, kedves szavak, ölelés és elővenni, mikor annyira egyedül érzem magam. Hülye az ember lánya…vagyis bocs, magamra gondolok itt… Mikor minden olyan akadozva megy, mikor úgy érzem, mindenkinek csak velem van baja, meg még az ág is húz, vagy épp senkinek nem jutok eszébe, akkor hajlamos vagyok kis Vukot játszani, pedig annyi barátom, ismerősöm van, annyian szeretnek, vagy legalábbis kedvelnek egy kicsit. Szóval most nagyon jó lenne a mai napot bezacskózni és eltenni máskorra, mikor még jól jöhet.
2008 április 28. | Szerző: ozonviz
Élek és virulok
Minden egészen flottul halad. Bár, időnként szeretnék rajta még gyorsítani…
Gyerkőc péntek óta nem fél pár cipőbe+anya fehér frottír zoknijába nyomul, adtunk rá cipőt és láss csodát, úgy megfeletkezik magáról, hogy szaladgál. 🙂 Annyi bibi van a dologban, hogy ezzel ugye szorosan együtt jár, hogy fürdeni kell esténként és oviba kell menni. Péntek este átszaladt langyos tus alatt nagy könyörgésre, szombaton végigőrjöngte a vacsorát, zokogott, hogy nem akar fürdeni, tegnap este pedig nagy rábeszélésre velem (!) hajat is hajlandó volt mosni. Ez ugye azzal jár (nem tudom, más hogy csinálja, nálunk ez a pozíció vált be), hogy hanyatt kell feküdni a vízbe… És megtette szó nélkül! Úgyhogy haladunk!!! Az ovival kapcsolatban majd este, illetve holnap tudok nyilatkozni. Reggel fél órás cirkuszt csinált, hogy nem akar menni, aztán a tett helyszínén már ballagott befelé. Csak sok volt a két hét… Drágám sorolta reggel sírva a szomszédokat, hogy ki tudna rá vigyázni. 🙂
Lópokróc kedvessel együtt töltöttünk egy fél szombat éjszakát és jelentem: végre jól vagyok, minden rendben. Carpe diem van, nem agyalgás. Kicsit rossz, meg lelkiismeretfurdalásom is van néha, de ha őszintén Férj elé állnék, hogy már úgyis mindegy a házasságunknak és ez van, nem vezetne semmi jóra. Így kéthetente kitalálok valamit, amíg nem lehetünk kicsit legálisabban együtt… Jó lett volna Nála tölteni az éjszakát és együtt ébredni reggel, de azért egyenlőre mindennek van határa. És persze magamban mormolom azt is, hogy mindennek eljön az ideje, ha ott fent úgy van megírva. Addig pedig tartom magam, nehogy “elszálljak” és élvezem a helyzetet és csúnya szó, de kihasználom! Mit is? Hogy valaki kedves, gyengéd, nőnek tart, csinosnak, okosnak és jól érzem Vele magam! Hogy valakivel lehet beszélgetni, nevetgélni, vagy csak csöndben összebújva feküdni. Ami furcsa, hogy sok közös dolgunk van, sokban hasonlítunk… Aztán persze a szombat után azért ülepednie kell ennek az állapotnak, nehogy olyasmit is belelássak, ami nincs és persze nem gondolkodni azon, mi lesz, csak ÉLNI, ami MOST van. 🙂
Férjjel abszolúte minimálisra szűkült a kommunikációnk. Mondtam is, hogy eddig is úgy éltünk, mint két albérlő, de ez egyre rosszabb és mostmár 100%ban bizonyos vagyok abban, hogy nem tudnék így élni még 10-20-30 évig. Intéződnek a papírok a hitelhez, meg Neki az építkezéshez, dehát ugye ez nem két hét… Addig próbálok konfrontáció mentes környezetet teremteni, hogy mind a hármónknak könnyebb legyen.
2008 április 22. | Szerző: ozonviz
Gyerkőc
Jól van. Szombaton kiengedték végre! Otthon lábadozik még, hol ez, hol az vigyáz rá, ahogy sikerül megoldani. Azt hiszem mindenkiben, Benne is mély nyomokat hagyott ez az egész baleset. Szerencsére nem történt nagy baja, gyakorlatilag a bal lába már teljesen rendben van. Egy rózsaszínű féltenyérnyi folt, az új bőre jelzi csak, hogy volt ott valami seb… A jobb lábfeje viszont még elég csúnya és bár a gyerekek gyorsabban regenerálódnak, fogalmam sincs, mikor tudunk majd cipőt húzni a lábára.
Kedves Lópokróc
Azt hiszem, feladom. 🙁 Nem tudok eligazodni rajta. Értem, hogy a körülményeim rendeződéséig nem mer, nem akar közeledni. De nagyon változó, ahogy viselkedik és ezzel teljesen elbizonytalanít. A hét 5 munkanapjából 2-3 nap úgy telik, hogy ha összefutunk a konyhában, átölel, ha elmegy mellettem a folyosón, hozzámér, nem baj, ki látja. Ilyenkor hagyom magam elveszni és sodródok és beborulok agyilag és félretéve a konzervativizmusom, én is nyitok Felé, sőt kezdeményezek is. A maradék 3-2 napban viszont marad a köszönés, fél mosoly, mintha semmi sem történt volna. Ilyenkor gyártom magamnak a hülyeségeket, agyalok. És mivel nem bízok magamban (se szép nem vagyok, se okos, se satöbbi), így az egészet úgy látom, mintha hülyét csinálnék magamból. 🙁 Tegnap a konyhában beszélgetni próbálunk, próbáltam erről, de az is annyira balul sült el… Aztán feldobtam, hogy szombati munkanap lévén szökjünk el valahová. Nem fogadta kitörő lelkesedéssel, majd kitalál valamit. Aztán este poénból küldtem neki egy sms-t, hogy “Ön rendelt holnap reggelre ébresztést?”, merthogy lett volna rá alkalom, lehetőség, idő, minden. És ez sem jött össze, mert szerinte a reggel az nem a legjobb. Nem értem. Van, mikor látom, érzem Rajta (vagy csak azt látom, érzem, amit szeretnék…nem tudom…), hogy nem vagyok közömbös és nem kizárólag a skalpomra vadászik, máskor meg úgy érzem, nem lenne köztünk semmi sem, ha én nem tennék érte. Kellene beszélnem Vele, vagy hagyjam, míg véletlenül összefutunk?
2008 július 7. | Szerző: ozonviz
Itt vagyok. Megvagyok. Talán kicsit jobban vagyok…
Talán ott hagytam abba, hogy megyünk kirándulni másnap kedves Lópokróccal. Voltunk, viccesre sikerült az egész. Én nagyon jól éreztem magam annak ellenére, hogy meglátott egy kollégám, hogy Férj többször is hívott telefonon, hogy eltévedtünk, hogy bőrig áztunk. A hazafelé út sikeredett kissé szótlanra azt hiszem. És itt vette észre igazán, hogy valami belém van szorulva. Megijedtem. A lebukástól, attól, hogy egyre nagyobb kockázatot vállaltunk, magamtól, hogy egyre erősebben éreztem, amit… Így történt, hogy még aztnap este találkoztunk és elmondtam neki. Először szólni sem tudott, majd azt mondta, nem baj, vagy ha igen, akkor nem csak az enyém, hanem a miénk. És ebben maradtunk. Másnap – pénteken – nála voltam, de valami nem stimmelt. Bár édes volt, meg vacsorával várt, mégis éreztem valamit, de elhessegettem a gondolatot. Ennek jegyében telt a hétvége is, mikor egy sms erejéig felvetettem nála. Azt válaszolta, igen, van valami, de nem fontos és amint úgy érzi, tudnom kell, fog szólni. Nagyon bántott ez és az is, hogy hétfőn elég hidegen viselkedett velem. Este beszéltünk telefonon és azt mondta, az a baj, nem tartja fair-nek, hogy én többet érzek. Bár ő is szeret, de még nem úgy. Úgy éreztem, megbeszéltük, nem agyal ezen. Szerdán találkozunk egy órácskára és újból ezen rágódott. De még ekkor sem éreztem, hogy akkora lenne a baj, hisz ölelt, szorított, haza akart vinni…hozzá haza… Majd csütörtökön újból rideg… Pénteken otthon maradtam szabadságon pihenni, mert hosszan tartó köhögés, meg a lelki dolgok miatt rám fért már egy nap fekvés. Küldtem üzenetet, hogy ne várjon és hogy a hétvégi buli rajta múlik. Úgy terveztük ugyanis, hogy talán együtt megyünk el szórakozni. Nagyon furcsán reagált, így felhívtam és megkérdeztem, megbántottam-e valamivel. Az lett a beszélgetésünk vége, hogy ő továbbra sem érzi egyenlőnek ezt a helyzetet, így szerinte nincs értelme folytatni ezt a kapcsolatot… Teljesen ledöbbentem! Így telefonon? Nem értem… Kértem lehetőséget megbeszélni… Este találkoztunk, ahol szoktunk. Feldúlt volt és hideg, mint a jég. Nem adott értelmes magyarázatot, csak azt hajtogatta, hogy sajnálja, meg hiányozni fogok, de így nem működik. Búcsúképpen átöleltem, de ellökött magától és elhajtott. Először csak ácsorogtam, mint akit leforráztak, aztán tombolni kezdtem, zokogni, dühöngeni… Hétfőn nem akartam bejönni dolgozni, mert úgy éreztem, nem bírom látni, ha nem tudom rendbetenni a lelkem hétvégén és lezárni két nap alatt. Aztán erőt vettem magamon és azt agyaltam ki, hogy talán megijedt, talán mégis kimegy külföldre dolgozni, és ezért jobb előbb abbahagyni, mint jobban belebonyolódni. Aztán eszembejutott, hogy talán az exe került elő… Mindenre gondoltam. És elhatároztam, hogy pár nap alatt összeszedem magam, vidám és kedves leszek és ha már az én helyzetem tisztázódik, és úgy látom, az ő fejében, lelkében is ülepedik minden, teszek még egy próbát. De közbejött valami. Amire nem is gondoltam… Nem tudtam pár nap alatt összevakarni magam úgy, hogy a vigyor a képemen ne legyen kényszeres és mindenki észrevette, hogy valami bajom van. Így ő is. És nem hagyta szó nélkül. És persze kibújt a szög a zsákból. Hogy a kirándulásunk utáni hétvégén megismert valakit. És nem az van, hogy álmatlan éjszakákon át furdalja a lelkiismeret, hogy én szeretem őt, ő meg engem ádehogy, hanem egyszerűen nekem nem ígért semmit és az a másik lány mittudomén…valószínűleg több szempontból is szebb és jobb, de legalábbis kevésbé problémás és sokkal függetlenebb, mint én. Előbb rá voltam dühös, hiszen rögtön az elején őszinteséget kértem és mégsem kaptam meg. Ezek után mindent újra végiggondoltam, hogy kellett volna-e kételkednem, vagy osztanom mindent kettővel, amit tett, vagy mondott és nem értettem, hogy lehettem ennyire naív és hiszékeny. Hisz ha egy viszony csak arról szól, semmi másról, akkor nem kellett volna a “körítés”. Félreértettem, de kizárólag azért, mert félre lehetett érteni. Plusz az én érzékenységem, érzelmességem miatt. Végül már csak magamra haragszom. Naív liba vagyok, aki hajlamos egy maga által kreált álomvilágban élni az életét. Aki minden szereplőről alkot magában egy képet, ami hol csak kicsit, hol meg egyáltalán nem hasonlít a valósághoz. Dolgoznom kell magamon… meg kell ismerkednünk, hogy felébredhessek ebből…
Oldal ajánlása emailben
X