2007 július 26. | Szerző: ozonviz
“Véletlenek”… Most akkor vannak, vagy nincsennek?
Tegnap munka után Barátnőhöz mentem kicsit lelket ápolni. A manikűrösnél vártam Rá. Ő volt ott, valami céges buli miatt díszíttette a körmeit. Sütire vagy fagyira vágytunk, azt latolgattuk, hová kéne beülni. Én felsoroltam 2-3 cukrászdát – több se nagyon van itt -, erre Ő ajánlott egy harmadikat. (Tehát az események tőlem függetlenül alakultak úgy, hogy oda menjünk.) Kikértük a fagyikelyhet. Már belemelegedtünk a beszélgetésbe, mikoris egy srác közeledett biciklivel a hely felé. Mivel szembe sütött a nap, csak akkor ismertem meg, amikor mellénk ért és letámasztotta a járgányt. A bátyja volt. Az Ő bátyja. Épp arról beszéltem Barátosnénak, hogy nem értem, miért van az, hogy tudatosan el akarom végre Őt engedni, de valami mindig eszembejuttatja. Akkor jött a testvére… MIÉRT? Mit akar velem közölni az élet? Vagy ezek csak próbatételek számomra?
A traccsparti egyébként hamar végetért, mert Gyerkőc haza szeretett volna jönni aludni. Szerintem kezd sok lenni Neki, hogy nincs otthon. Este aztán volt minden. 🙁 Vita a sztóomszéd gyerekekkel, meg anyának szívroham is. Elvett egy játékot az egyik kissráctól, a kissrác usgyi utána, kergetőzés. Gyerkőc megiramodott a kocsiút felé, én utána, kiabáltam, meg se hallotta, aztán nem sokkal az út előtt Gyerkőc vett egy hirtelen jobb kanyart… Összeugrott a gyomrom, pont jött egy autó. 🙁 Aztán az idegem bőgésbe torkollt. Általában így jön ki rajtam. Úgyhogy Szomszédasszony hozott egy felest nyugtatónak. Nem szoktam inni, csak nagyon ritkán, alkalmakkor, de ez megmentő volt. Így éjjel hatalmasat aludtam és reggel kipihenve, de annál karikásabb szemekkel ébredtem.
2007 július 25. | Szerző: ozonviz
Készülődünk.
Na jó, egyenlőre még csak lelkiekben, meg szóban, de már készülődünk a hétfőtől újra induló bölcsődére. Nem egyszerű, azt kell hogy mondjam. Nehezen – láttam a szemein – értette meg Gyerkőc, hogy miért kell két és fél hétig neki minden másnap Mamánál aludnia és most nem érti, miért szakad vége ennek az édes életnek. Mert azért valljuk be, jól elvolt: kertes ház, komplett játszótér (hinta, csúszda, lipityóka, homokozó), kutya, had ne soroljam. És akkor elkezdtünk beszélgetni arról, hogy hétfőőt bölcsi és ugyanaz az összevont szemöldök és kérdések sora. És szeptemberben, amikor majd kezdődik az óvoda, megint ez lesz.
Arról nem szólva, hogy halvány lila dunsztom sincs, hogy fogom csinálni. Jólvanna, ha belegondolok, sokszor voltam már így, és mindahányszor megoldottam valahogy és visszatekintve nem is volt vészes. Nah, lényeg, hogy gyakorlatilag mintha egyedülálló anya lennék, hisz Férj nappal alszik, éjjel meg dolgozik. Van egy melóhelyem 8-tól fél 5-ig. És van egy Gyerkőcöm, akit hozni-vinni kellene. Hogy egyszerűbb legyen és idővel spóroljak, autóval járok, amit Férj reggel fél 8 felé hoz csak haza. Épp hogy beérek… 4 körül kellene menni Gyerkőcért, mert olyan csoportba jár, akiknek anya otthon van kistesóval, így már fél 4 felé, uzsi után szállingóznak értük. Gyakorlatilag fél 5 után már senki nincs. Na most, ha hamarabb jönnék dolgozni, hogy hamarabb mehessek haza, az jó lenne, csak épp Férj nem ér haza a kocsival, akkor meg hiába, mert mire délután busz jön, meg 25 perc haza az út… Mások hogy csinálják?
2007 július 23. | Szerző: ozonviz
A hétvége a hőség és az álmok jegyében telt.
A kánikula egyre embertelenebb. Gondolom, senkinek nem mondok újat ezzel. Szinte non-stop megy a klíma (éljen az leendő áramszámla!), csak így lehet kibírni. Szegény Gyerkőc is amilyen jól bírja a meleget, mostmár annyira fárad. Péntek óta nyűgös, hisztis, már-már agresszív. 🙁 Rengeteg türelem kell Hozzá most, amiből nálam is kevés van a meleg miatt. Nem is ragozom, jöhetne a lehűlés.
Az álmaimból pedig elegem van! Megint itt ez az időszakom, amikor mindenkiben Őt vélem látni, amikor minden Rá emlékeztet és amikor folyton Vele álmodom. Csak nem tudom megfejteni, miért ismétlődik ez?
2007 július 20. | Szerző: ozonviz
Megindultam lefelé a lejtőn.
Tegnap először a bérelt vonal gányolás után a net javult meg. Belső hálózatunk még nem volt, ergo dolgozni nem tudtunk, mert minden a szerveren, amit nem lehetett elérni, de net volt már. Haza nem küldtek minket, már mindenről beszélgettünk, maradt a böngészés. Google. Beírtam a nevét. Kiköpött sok oldalt és hozzáláttam olvasgatni. Persze, tudtam, hogy egyre “híresebb”, de ezt nem is gondoltam. 130 képet, 5 videót töltöttem le (ebből kettőn van rajta igazán). Jah, aztán majd egy haragos pillanatomban megint törlöm az egészet… Azt tudom, bármit érzek is és bármennyire is megkavarodok, meg fogom nézni 1-1 előadását…
Most megint forog a gondolataimban és megint agyalok és megint minden a feje tetején: lovallom bele magam olyasmibe, ami nem is létezik talán. Mekkora egy hülye vagyok!!! Fogjam rá, hogy 40 fok van kint árnyékban, vagy nézzek farkasszemet magammal? Jó, költői kérdés volt és a kérdésben a válasz…
2007 július 19. | Szerző: ozonviz
Nah, gyorsan van még pár percem a bérelt vonal leállítása és egész napos babrálása előtt. Remélem, ma délutánra rendbeteszik és holnap már megint lesz net, meg levelezés. Én nem tudom, hogy ez függőség-e már, de reggel, miután beérek, megnézem azt a pár oldalt, ami a kedvencek közé mentve van, így indul a napom.
Egyébként egészen jól vagyok. A meleget bírjuk, klímás az iroda és otthon is van, Gyerkőc minden másnap jön haza éjszakára. Bölcsiszünet van. Mivel elég kevés nap szabadságom van, csak 1 hetet tudtam Vele otthon maradni, két napot Szomszédasszony vigyázott rá, a maradék kb. két és fél hetet Mamáéknál tölti. Jól elvan, csak van pár fura dolog, amit én másképpen csinálnék… Pl. Anyósomék, mikor telefonálok, hogy mi újság, mindig szólnak Gyerkőcnek, Ő meg persze nyafogni kezd, és hazavágyik. Úgyhogy két napja azzal kezdem, hogy én vagyok, ne szóljatok, csak mizu. Nah, meg az, hogy ugye kicuccoltunk egy csomó ruhát, játékot, meg készítettem egy kis doboz fincsit is (olvadós rágó, Bonbonetti, Pepito), hogy ha megkíván valamit, legyen. Erre teganpelőtt, mikor hazahozták a Bébit, a Mama odaadta a dobozt, hogy töltsem fel, mert kifogyott. Hihetetlen! Szomszédasszonyék nem állnak valami fényesen, de két napig mindent megtett, hogy Gyerkőc ne szenvedjen hiányt semmiben. Persze, hogy akkor is csomagoltam neki, de Pótmama 🙂 mindig átsétált vele a boltba és vett neki ezt-azt, amit Bébi megkívánt.
Más: Az álom után, amiről írtam, hogy valószínű a szombati fellépése miatt lehetett, eldöntöttem, hogy nem megyek el megnézni, nem kell, hogy megint megkavarodjak. Aztán valahogyan úgy alakult, hogy mégiscsak megbeszéltük Szomszédasszonnyal, hogy jó lenne, Ő is megnézné, majd meglátjuk. Több volt az esélye annak, hogy elmegyünk, mint annak, hogy nem. Aztán szombaton úgy alakult, hogy a pénteki éjszakai meló után Férj nem aludt szombaton csak 2 órát, úgyhogy este 7-re úgy kidőlt, Gyerkőc hiába beszélt hozzá, meg ugrált rajta, csak hümmögött. Nem mertem így otthagyni Gyerkőcöt éjszakára (10-kor lett volna a “buli”), hogyha felébred, az Apja akkor is húzza a lóbőrt, mert világáról nem tud. Szóval, mégsem mentünk. Így alakult és én konstatáltam, hogy ennek így kellett történnie, jobb nekem így. Aztán tegnap böngészgettem kicsit városunk egyik lapján, ahol szoktak lenni rendezvény fotók… és megláttam… és… (és ahogy írom, most itt villog a kurzor, nem is tudom, hogy írjam le, amit érzek…) Szorít a torkom, gyorsabban lüktet a vér az ereimben és valami olyan mély érzések kavarognak belül Iránta, hiába is igyekszek tudatosan felejteni, elengedni, lezárni, hogy nem értem. Hogy lehet az, hogy valaki ilyen hatással van rám sok év elteltével is? Mi az, ami köt Hozzá? Nem értem. Annyit már elértem magammal, hogy a “kavarodásom” már nem tart napokig, de még mindig nincs megfejtve semmi.
Tegnap Villás Béla előadását hallgattam az álmokról. Érdekes volt, elgondolkodtató. Az előadása végén volt egy gyakorlat, amivel a vágyainkat megvalósíthatjuk. Első pillanatban beugott: dejó, kérhetek esélyt! És ahogyan ez megfogalmazódott bennem, máris jött a másik érzés: és mi van, ha ez csak bennem él ilyen mélyen? Nem akarok Neki rosszat! Szeretem Őt és szeretném, ha boldog lenne! Akkor is, ha én sosem lehetek Vele! Tehát marad a tudatosan akart elszakadás.
2007 július 17. | Szerző: ozonviz
Jelentem, a Tata sokkal jobban! Tegnap munka után voltam bent Nála (nem mintha az én nagypapám lenne, de szeretem Őt is és a Mamát is). Sokkal jobb színben van, sokkal virgoncabb és persze kitalálta, hogy ha hazaengedik, pizsamában felül egy buszra, nem szól senkinek, csak hazamegy. Vicces kisöreg.
Eszembejut róla az anyai nagypapám. Ő is olyan (számomra tipikus) nagypapa volt. Vékony, de masszív, sok-sok barázdával az arcán, hófehér hajjal, zakó belsőzsebében kis fésű :)… Kedves volt, állandóan mesélt. És míg aktívan bírta magát, sok helyre vitt minket, unokákat. És persze hülyeségeket tanított, mint: Lapát, kasza, apád f…. 🙂
Családnál maradva: nemrégiben az IWIWen rámtalált az unokatestvérem. Talán nem tárulkoztam ki itt annyira, hogy ez ne legyen ilyen furcsa, nagyvonalakban annyi csak, hogy az apáink testvérek voltak és csak annyit tudtam, hogy valahol messze létezik még (vér)rokonom, de sem nemét, sem nevét, semmit nem tudtam. Lényeg, neki volt még lehetősége kérdezősködni otthon a gubancos családi szálakról és elkezdett keresni. És akkor jött az IWIW és megtalált. Először nagyon furcsa volt az egész, zárkózott voltam, nem értettem, minek örül nekem annyira. Aztán kezdtem én is örülni neki és kinyílni felé. És mostmár ott tartunk, hogy számot cseréltünk és tegnap először beszéltünk is. Olyan furcsa volt hallani a hangját, meg persze voltak néha néma csöndek a 40 perc (!) alatt, de abban maradtunk, hogy ha szabadságra mennek majd a férjével, meglátogatnak, hogy ne csak fényképről ismerjük egymást. És ez nagyon vegyes érzésekkel tölt el! Örülök és várom és minden, de egyben izgulok, mondhatni félek is ettől a találkozástól, hiszen egyáltalán nem ismerjük egymást és bármi lehet még ebből a “rokonságból”…
2007 július 16. | Szerző: ozonviz
Pénteken Anyósom apukája, a Tata, nagyon csúnyán el(majdnem le)vágta a kezét. Házilag barkácsolt körfűrésszel (alias cirkula). Elkapta a kezét. Csuklónál vágott csontott, ideget, inakat, mindent. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy alul, ahol az ütőér van, maradt a bőr, meg az erek. Különben elvérzett volna. 🙁 Két mentő ment érte, megműtötték. Először majd látják, hogy gyógyul a seb, nem-e ledobja a visszavarrt kézfejet, aztán meg rendszeres kontroll, gondolom gyógytorna, ilyenek. Előre láthatóan, mivel 70 éven felül van, így csavarozták a csontot, orvos szerint 1 év a gyógyulás. Plusz a kisujját már tuti nem fogja használni többet. 🙁 Úgyhogy pénteken Anyósom a mentővel, meg a Tatával a kórházba rohant, Apósom meg Gyerkőccel őrizte a Dédimamát, nehogy megint infarktusa legyen. Őrület! 🙁
Hétvége Gyerkőc jegyében telt. Mindkét nap otthon volt. Imádom! De a dühkitöréseivel nem tudok mit kezdeni. Persze, Férj mindig mondja, hogy genetika, hisz Ő is, meg az Apukája is lobbanékony, hirtelen, ideges természet. Gyerkőcnél is hoppsz, valami bekattan, rúg-vág-csíp-harap, aztán ahogy jön, úgy el is múlik a tombolás. Sokan sokfélét mondtak már: majd kinövi, öntsem szembe vízzel, hagyjam rá, stb. Azért nagyon tud ám fájni. Arról nem is beszélve, hogy hogy nézek ki: mint akit otthon vernek. A felkarom kék-zöld a marások helyén. Amúgy is rögtön meglátszik rajtam minden nyoma… Szóval kicsit elkeserítőek ezek. Én maradtam a “lefogom míg meg nem nyugszik, majd magamhoz ölelem félve, nehogy maradandó károsodást okozzon rajtam” technikánál. (már a hajhúzás sem jön be…) És persze marad az agyalás, hogy miért van és hogy tehetnék ellene, jobban mondva Gyerkőc érdekébe: hogy kezelni tudja az érzelmeit.
2007 július 12. | Szerző: ozonviz
Hihetetlen vagyok. Magamnak is.
Tegnaptól Gyerkőc Mamázik. Két és fél héten át. Mama, meg Férj azt mondta, nyaraljon az a gyerek, készítsek neki pizsamát. Próbáltam mondani, hogy á, úgyse fog, hisz nem szokott éjjelente máshol aludni, csak otthon. Talán két alkalommal fordult elő ilyen a 3 év alatt. De azért reggel Mama megnyugtatására készítettem a csomagba pizsamát. Már reggel nem túl kitörő örömmel jegyezte Gyerkőc, hogy hova viszem, aztán még bepróbálkozott, hogy ugye te is ott leszel Anyucikám? Leültünk, megbeszéltük, nem volt gond. Délután még felhívtam Anyósom, mi a helyzet, mondta, Gyerek marad szerinte, mert jól elvan és már beszéltek is róla. Mondom, oké, csak ha mégse, akkor szóljon, mert meló után megyek bevásárolni, Apa meg egész nap húzza a lóbőrt. Erre összefutunk a multiba. Gyerkőc háttal, Mama szemei kb. azt sugallták, “idenegyere”, mert akkor az unoka nem alszik nálunk. Borzasztó volt elsunnyogni mellettük, hogy észre ne vegyen. 🙁
Este hazaérve láttam, Férj még mindig alszik. Felkeltettem, nehogy elkéssen és mellesleg óvatosan megkérdeztem, egész nap aludt-e. Mert bár este 9-től reggel 7-ig dolgozik, vezet, nem biztos, hogy nappal végig kéne aludnia. Azt felelte, igen. Kérdeztem, hogy szedi-e a stresszoldót. Aha, kettessével. Próbáltam hatni rá, hogy nem kellene, meg hozzászokik, kikérte, hogy ő dolga, neki így jó. Utána nem beszélgettünk. Csak este, mikor indult, lementem még a kocsiba a cuccért (mikor hazaértem, esett). Megjegyeztem, hogy ha más nem, legalább Gyerkőcről értekezzünk már. Hát, nem volt pozitív a visszhang. Azt mondta, ha tudni akar valamit, kimegy a Mamáékhoz, mert velem nincs több beszélnivalója.
Éjjel egyedül voltam. Eszembejutott Alf, mikor ilyesmiről írt, hogy magunkkal kellene tudni kibékülni, megbarátkozni. Kerengtem körben a lakásba és bőgni kezdtem. Igen, tudom, hogy itt a vége ennek a házasságnak, meg azt is, hogy én már ezt régebben tudom, meg hogy ugyanannyira hibás vagyok, mint Férj, meg hogy jobb lesz mindenkinek, ha elmegy (most albérletet keres), mégis fáj. Gondolkodtam, miért? Mert mint ember, érdekel, hogy kikészül. Azért csak 13 év… És a Gyerekem apja… És ami még nagyon fájt, amit meg MajdnemNyuszinál olvastam tegnap, ez a “milettvolnaha”… Ha esetleg jobban ismer és tudja, hogy nem arannyal, meg pénzzel lehet levenni a lábamról, ha esetleg nem dugni akar, hanem időnként kedvet csinál a szerelmeskedéhez, ha kicsit kevésbé lobbanékony, vagy ha mittudomén… Nem rossz ember Ő, csak nehéz együtt élnünk és erre Gyerkőc érkezése világított rá. Mintha akkor ment volna bennem végig valamiféle változás, mintha felébredtem volna…
2007 július 11. | Szerző: ozonviz
Ma, vagyis tegnap MajdnemNyuszi hozzászólása arra késztetett, hogy elkezdjem visszaolvasgatni a bejegyzéseit. Szoktam olvasgatni írásokat, van akiét rendszeresen, máshova csak belekukkantok és olyan is van, aminek a linkjét elmentem, majd pár nap múlva eltűnik, mintha nem is lett volna, vagy épp soha többet nem ír. Nah, szóval elkezdtem visszaolvasni. Kicsit nehezen megy, hisz csak melóhelyen van net és kéne dolgozni is, de most volt (még februári asszem) pár sora, ami elgondolkodtatott. Azt írta, mindig igyekezett minden lehetőséget kihasználni, hogy ne legyenen olyanok az életében, “mi lett volna, ha…”. Hát, nekem szinte erről szól(t) minden. 12 éves korom óta. Nehéz erről beszélni. És megindultak a régi fájó gondolatok. Ha akkor nem megyek el otthonról… Ha jobban vigyázok az Öcsémre… Ha azután hallgatok (nevelő, de nekem ő az) Apára… Ha hamarabb kinyílik bennem a saját világom…
Jó lenne kibékülni Apával! Időnként nagyon hiányzik! De minél több év telik el, annál nehezebb. És félek, hogy azzal fogad majd, ő megmondta…
2007 július 26. | Szerző: ozonviz
Most még az jutott eszembe, hogy nem lehet, hogy ezek a “véletlenek” azért vannak, mert az agyalásommal én vonzom be őket???
Oldal ajánlása emailben
X