2007 október 3. | Szerző: ozonviz
Göth – Túl vagyunk mindenen…
Gyerkőc kezdte. Előbb csak az orra folyt, majd a torka is fájt már és végül köhögni kezdett. Múlt héten végig otthon maradt. Bár láza nem volt, meg semmi komolyabb baja (nem is kapott rá antibiotikumot), azért mégis kiírták, hogy szedje össze magát. Hiába az apja, meg apósom vigyázott rá, én is elkaptam ezt a vírust. Nekem évek óta nem volt már lázam. Most sem. Mondjuk, akkor legalább tudtam volna, hogy nem csak megfáztam… Mikor már ülve aludtam a köhögés miatt, illetve a fülem is állandóan bedugult, elmentem dokihoz. Légcsőhurut, kezdőd arcüreg és a nyirokcsomóim is begyulladtak. Kaptam lórugás gyógyszert, amitől a gyomrom nem győzöm helyretenni, de legalább már javulok.
Egyébként pedig Gyerkőccel szinglik lettünk. Férj egyik napról a másikra elment 4-6 napra külföldre (meló ügyben). Persze, túl sokat nem veszek észre ebből, hiszen alapból nem találkozunk, csak max. 1 órát este mielőtt elmegy dolgozni, csak épp Gyerkőcnek nehéz megmagyarázni, amikor kérdezgeti, mikor jön apa haza.
Amúgy pedig valami front lehet megint, mert a lelkem darabokban. 🙁 (hát persze, hogy megint Ő hiányzik…) És a férfi kollégák sem könnyítik meg a helyzetet. A kollegáimmal szoktunk időnként vitatkozni női-férfi dolgokon. Megvitatjuk a kapcsolatok buktatóit, a mai világ párkeresési nehézségeit, meg úgy általában, amit ismerősöknél látunk, hallunk. A kolleganőmmel beszélgetve arra jutottunk, hogy sajnos a mai férfiak azért ilyenek, amilyenek, mert a mai nők “elrontották” őket. Nah, hát erre aztán kaptunk hideget-meleget egyaránt… Úgyhogy már két napja ezen agyalok. De amint tisztán látom a helyzetet, le fogom ide jegyezni. Azt hiszem, eddig annyi esett le csak, hogy nem értem sem a férfiakat, sem a nőket és mivel amióta az eszemet tudom a Férjemmel vagyok, kimaradtam ezekből a szituációkból…
2007 szeptember 21. | Szerző: ozonviz
Fáradt vagyok
Bár tudom, hogy ez nem csak a ma éjszaka következménye…
Hogy mi volt?
Hál’istennek Gyerkőcöm, amióta édesen-okosan megbeszéltük, hogy nem pityizálunk hajnalban másfél-két óránként tejcsikét (mindig igyekszem mindent megbeszélni Vele, anno a cumit is, meg a fülfelszúrást is átbeszéltük…), végigalussza az éjszakákat. Én persze nem alszok annyira jókat, mert velem alszik és időnként egy-egy rúgással, csapással ellenőrzi, megvagyok-e még, de legalább felkelni nem kell egy 3 éves múlt gyerekhez! Szóval már lassan egy hete nem iszogat éjszaka. Erre most mit csinált? Hajnal 3 felé arra ébredtem, hogy én hason fekszem, Ő pedig üldögél a hátamon, derekamon. És egyszercsak melegség öntött el… Szerintem álmodhatott. Valami olyasmit talán, hogy a bilin, vagy a WC-n üldögél. A lényeg, hogy mire végzett, Ő maga is felriadt és közölte, hogy ruhát kellene cserélni. Azt már csak én tettem hozzá, hogy meg ágyneműt és ágyat, jobban mondva szobát is. 🙂
Mire mindent átcuccoltam a másik szoba másik ágyába, meg átöltöztettem és eltakarítottam a romokat, már édesen húzta a lóbőrt. Én pedig nem tudtam visszaaludni. A szobája mennyezetén világító csillagok vannak… Azokat nézegettem. De hiába. Mintha zakatolt volna az agyam. Miért? Meg hogy is? Aztán mire alálmosodtam, a torkom kezdett fájni… Majd nemsoká az ébresztő is megszólalt…a másik szobában, ahol hagytam…
2007 szeptember 20. | Szerző: ozonviz
Most telt be a poharam
Eddig is tudtam, hogy ennek a házasságnak már semmi értelme, mégis vártam. Talán a csodára, azt hiszem. De ami tegnap este történt, az egyszerűen mindent felülmúlt!
Egy apró szóváltással kezdődött. Este 8-ig, míg Férj aludt, Szomszédasszoonynál voltunk: mesét néztünk, játszottunk. Gyerkőc nagyon szereti Őket, akik a Keresztanyjának a szülei egyébként. Este 8-kor hazamentünk, Gyerkőc keltegette az Apját, én gyorsan kipakoláshoz kezdtem, készülődtem mára, mosogattam, ilyesmi. Férj elkezdett vitázni, hogy ne csörögjünk, ne beszéljünk, menjünk be a szobába és maradjunk nyugton, míg Ő észheztér. Ekkor még nem szóltam semmit…
Aztán Gyerkőccel diskuráltunk, Ő a kádban és a WC-n ülve, hogy mit pakolásszak össze ma délutánra, mikoris megy a Papáékhoz. Erre beront Férj, minek megy a Gyerek, mi dolgom van? Igyekszem higgadt maradni, de sajnos nem vagyok pókerarc… Mondom, szülői lesz az oviban. Kivonul a konyhába, de hallom, hogy dünnyög. Utána megyek és megkérdem, nekem beszél-e. Igen. Kérdi, hogy hogy nem Anyád vigyáz a Gyerekre? (az Édesanyám nem él, a Szomszédasszonyomat hívja így gúnyosan…) Elszakadt a cérna… Anyukám meghalt, a Szomszédasszonyt meg hagyd békén! Erre kontráz. Sajnálom, hogy nem él az Édesanyád, de ha élne, már biztosan felpofozott volna a viselkedésedért… Erre már köpni-nyelni nem tudtam. Nem szóltam. Innentől nincs miről beszélnünk. A tisztelet halovány szikrája sincs benne senki iránt! Csak a düh, a bosszúvágy és a rosszindulat! És én ebből köszönöm, de nem kérek! És abból sem, hogy Gyerkőc előtt kritizál másokat! Hogy XY rossz, meg ne is állj vele szóba, meg majd a házmester macskáját segítesz felrúgni a lépcsőházban, ésatöbbi, ésatöbbi. Részemről itt a vége! Pont! Nem elég, hogy össze-vissza csatangolunk, meg szomszédban gubbasztunk, hogy Ő tudjon aludni? Még ha hazamegyünk öreg este is lábujjhegyen kell pipiskedni és meghúzni magunkat? Elegem van!
2007 szeptember 18. | Szerző: ozonviz
Semmilyen napok
Írok, de még fogalmam sincs, miről is. Mostanában annyira semmilyen napjaim vannak. Semmi érdekes, csak a szürke taposómalom.
Gyerkőc múlt héten végig kibírta, hétvégén gatyába ráztam, erre mire tegnap délután mentem érte, Óvónéni mondta, folyik az orra… Érdekes egyébként. Gyerkőcöm folyton a kis rosszcsontokkal haverkodik össze, nem tudom miért. Tegnap mikor mentem érte, az egyik bölcsis csoporttársával homokozott, akit egyébként otthon minden alkalommal csa úgy emleget, hogy a rossz Máté. Nah, a kisfiú, ahogy meg álltam mellettük, köszönés helyett megdobált homokkal. 🙁
A kapcsolataim egyoldalúságán elgondolkozva azt hiszem már jobban figyelek azokra, akik fontosak és akiknek én fontos vagyok. Igyekszem nem eltűnni napokra-hetekre, még akkor is, ha sem időm, sem kedvem… Nehéz, de igyekszem összeszedni magam. Minden tekintetben. Elég volt a sebek nyalogatásából és abból, hogy majd lesz valami, had sodorjon az ár!
2007 szeptember 12. | Szerző: ozonviz
Nehogymár!
Jajj, éjjel Gyerkőc annyira rosszul aludt… 🙁
Este még semmi baja nem volt, csak a fáradtság látszott rajta, de ahhoz meg már hozzá vagyok szokva. Mióta ovis, hamar elalszik esténként. Fürdeni sincs kedve, van hogy simán kidől, mire észreveszem, horpaszt. Még tv-ztem egy kicsit, mikor kezdte. Először csak mintha álmában sírna, nyöszörögne. Majd felsírt rendesen is. Kb. 2 óránként. Meg nyelt nagyokat és mintha a torkát köszörülte volna. Aztán kb. 3-4 óra felé melegítettem neki tejcsit… És reggel úgy ébredt, mint ha mi sem történt volna, meg a torkát sem láttam pirosnak. Óvónéni szerint 2 gyerek van a csoportban, aki már beteg, de még nem jutott el dokiig. Tehát magyarul várható. 🙁
Tegnap volt egy dilemmám amúgy. Bár a bölcsiben nem volt szokás, illetve az időszak alatt, míg Gyerkőc járt, nem volt épp a gondozónéniknek névnapja, így nem vittünk nekik semmit. Hétfőn villant eszembe, mivel Anyósom keresztneve megegyezik az óvónéniével, hogy hoppá, névnapja lesz neki is. Kérdeztem sok ismerőst, barátot, kollégát, gyerekeseket is, ők vittek-e bármit is ilyenkor? Eléggé vegyes volt a válasz. Egy óvónő ismerősöm tette fel az elhatározásom I-jére a pontot a válaszával: “Tudod, nem kell ebből ekkora ügyet csinálni, de azt elmondhatom, hogy az óvónénik is készülnek ilyenkor. Hoznak a gyerekeknek kekszet például. Hogy ismerkedjenek az ünnepi szokásokkal. Azzal is, mikor nem ők kapnak ajándékot.” És milyen igaza van! Először olyan érzésem volt, nehogymár azt gondolják, “nyalizok”, vagy milyen jól megy. (A bölcsiben is csak néztem, mikor a közösen, csoportpénzből vásárolt ajándék átadása után egy anyuka még plusszban egy szépen becsomagolt dobozt adott át a gondozónéninek…) Aztán amikor ezt a választ megrágtam, rájöttem. Hogy adni is ugyanolyan klassz dolog, mint kapni. És ezt szeretném megtanítani Gyerkőcnek! Úgyhogy vettünk. Nah, nem virágot, vagy valami nagy akármit. Egy 4 darabos Ferrero-t. Így adtunk is, kapott is, nem nagyot, jelképeset. És annyira örült az óvónéni! (Főleg, mikor Gyerkőc előadta, hogy neki is vett ám anya, hogy az óvónéniét ne kelljen felbontani… 🙂 ) Úgyhogy nem bánom, hogy végül így döntöttem…
2007 szeptember 11. | Szerző: ozonviz
Gondolkodnivalót kaptam
Azt hiszem, amikor valamin nagyon felháborodik egy ember, az azért lehet, mert van a dolognak igazságtartalma… Első reakciómban tegnap én is borzasztó dühös lettem, hogy mondhat ilyet az “unokanővérem” és miért bánt és mi baja velem. De aztán lehiggadtam, és rájöttem, hogy ha nem is mindenben, de részben azért igaza lehet. Ez pedig a kapcsolataim ápolására vonatkozó kritika volt. Sajnos, vagy sem, sok változáson mentem keresztül az utóbbi pár évben és ez lett belőle.
Amíg az ember lánya tanul, vagy amikor a suli után önálló életre rendezkedik be a párjával és dolgozni kezd, még sok mindenre van ideje, energiája. Mikor egy gyerkőc érkezik a családba, átértékelődnek elvek, kapcsolatok, újrarendeződik a fontossági sorrend. Aztán ha erre még pluszban jönnek problémák, amibe hajlamos belesüppedni az illető, még kevesebb idő és energia lesz másokra.
Konkrétan: elgondolkodtam, hogy rosszul kezelem a kapcsolataimat. Általában a mindennapjaim rohanásról szólnak, kapkodásról, minek következtében egyrészt elfelejtek dolgokat, másrészt pedig halogatok. Van egy szűk csoport, pár ember, akivel napi kapcsolatban vagyunk és kölcsönös a dolog. De ezen kívül még sokan szeretnek, gondolnak rám, én pedig csak hajtogatom, hogy fel kellene hívni, írni kellene neki… Aztán a másik hirtelen felhív, vagy ír nekem… És én szabadkozok. És nem egyszer fordul ez elő… És teljesen jogos, ha pár ilyen szituáció után nem keresnek, megharagszanak, számonkérnek, tudom. Hiszen úgy érezhetik, nekem ez a kapcsolat nem fontos, hisz nem szakítok rá időt, hogy engem nem is érdekel a másik, stb, stb. Pedig ez nem így van!
Tehát most ez a házifeladatom úgy érzem. Rangsorolni, végiggondolni, ki fontos, ki nem, érdemes-e embereket elveszítenem amiatt, hogy a saját világomba temetkezek, hogy a gondjaimon rágódok, ahelyett, hogy megoldanám őket. Fontos nekem, hogy ne legyek egyedül, hiszen gyakorlatilag teljesen egyedül vagyok rokon-ügyileg!
2007 szeptember 6. | Szerző: ozonviz
Ovi: okés!
Olvastam Majdnemnyuszi bejegyzését e témában és együttérzek nagyon. Gyerkőc a bölcsiben volt így februárban. Amíg ott ültem Vele (ott hosszabb a beszoktatási idő, nem kell két nap után otthagyni), semmi gond nem volt. Néha odasandított, megvagyok-e még, aztán futott tovább. Majd eljött az is, mikor csak át kellett szaladni aláírni a vezetőnőhöz a papírokat. Úgy zokogott, mint a záporeső. Majd 3 délelőtt után lefikásodott. És ez még sokáig így volt (nem “vígasztalásképpen” mondom, tapasztalat sajnos)… Majd’ minden reggel nyafogás otthon, hogy ez fáj, az fáj, inkább még aludna, és neki se játék, se rudi nem kell, csak ne menjek pénzt keresni, majd az intézményben úgy szaggatták le a nyakamból, és sokáig csak üldögélt a gondozónéni mellett és figyelte a többieket és persze 4-5 nap után másfél-2 hétig lábadozott otthon. Asszem, minden kezdet nehéz.
Na, de magunkra visszatérve, hál’isten mindez már a múlté. Le is kopogom! Ugye hétfőn két órát voltunk oviban, ott voltam én is Vele, semmi gond, játszott, szaladgált. Á, gondoltam, nem kell túl sok következtetést levonni ebből, hiszen a bölcsiben is így kezdtük. Kedden fél 9-kor otthagytam. Előtte sokszor beszélgettünk erről, hogy egyedül lesz és még nem kell aludni, ebéd után megyek érte. Hááát, délig egyben volt a gyomrom, mi lehet Vele, nem is bírtam fél 1-ig, már negyedkor odaértem és kukucskáltam. Édesen ült a kisszéken (amit mellesleg már otthon is követel) és várta a szülinapi tortát: az egyik “kislány” a 6-ot töltötte éppen, azt ünnepelték. Óvónéni szerint semmi baj nem volt, játszott. Kérdeztem, akkor szerdán mi legyen? És nézett rám nagy kerek szemekkel, hogy ahogy én szeretném… Ez úgy meglepett… Gondoltam, van valami tervük, aminél persze figyelembeveszik időközben Gyerkőc viselkedését is. (sír-e, keres-e, eszik-e, ilyenek) Én kis naív. Nah, összeszedtem minden határozottságom és kértem, szerdán próbáljuk meg a teljes napot. Reggel 8 előtt hozom és 4 körül érek oda érte. Kérdeztem, lehetne-e, ha már ott a mobilszámom megadva, hogy ha esetleg nem akar ebéd után aludni, vagy nagyon sír, felhívnának-e… Persze. Nem könnyebbültem meg… (én az a fajta vagyok, aki mindent megtervez előre, hogy tudja, mire számíthat…) Szerdán reggel mentünk, Gyerkőc beszaladt, én átadtam az ágyneműt. Hívtam, adjon puszit, megyek és még utoljára igyekeztem tudatosítani benne, hogy ott fog aludni a gyerekekkel. Az én édes Kicsim rámnézett és közölte: Jó, Anyucikám, uzsonna után jössz értem, tudom. 🙂 És elszaladt. Könnybelábadt szemekkel hagytam ott. És idebenn belemerültem a melóba és mire az órámra néztem, már fél 2 volt és nem hívtak. Huhh. Negyed 5-re értem oda érte délután és óvónéni szerint nem volt semmi gond, fél 4 felé kezdett keresni, mikor szállingóztak hazafelé a gyerekek, hogy “Az én anyukám mikor jön?”. MIVAN??? HOGY CSINÁLJÁK??? Negyed 5-kor Gyerkőcön kívül a 29 gyerekből már csak 1 kislány volt és épp vonultak át a másik csoportba összevonni őket. Itt sem szabadulok meg a rossz érzéstől, hogy az én gyerekem korán megy és későn jön haza. Már a többiekhez képest… 🙁
Magamról is kellene pár sort idebiggyesztenem. De nem sok erőm van hozzá. 🙁 Maradok megint a vázlatnál, ha nem baj:
– Férj őrjöng, szinte már mindennap, úgyhogy marad a válás, utánanéztem net-en, szerintem napok kérdése és beadjuk a papírokat, mert így nem lehet élni…
– Ő nincs kiheverve, főleg, hogy a héten volt a szülinapja…
– mostanában Baráttal ápolgatjuk egymás lelkét, na nem úgy, csak Skype-on, ő sincs túl jól, dehát ő pasi, mindegy, elvagyunk, szerinte én nagyon jól látom a helyzetet, persze hogy a másét…
2007 szeptember 3. | Szerző: ozonviz
Ovi 1.
Első reakcióként elmondhatom, hogy az óvónénik kedvesek, és Gyerkőccel sem volt semmi gond. Igaz, az első 10 percben nekirohant egy kisfiú, aminek sírás lett a vége, de hamar megvígasztaltam. Fél 10-től fél 12-ig voltunk csak és nem hagytuk ott elsőre egyedül. Viszont így, hogy ilyen pozitív volt a mai nap, így holnap fél 9-től fél 1-ig lesz és ott is kellene hagynom már. Aztán meglátjuk, hogy boldogul és ha minden rendben lesz holnap is, akkor talán szerdán már aludni is próbál ebéd után.
Engem viszont aggaszt azért 1-2 dolog. Jójó, tudom, hogy mindenhol ez van, meg mindenki túlélte, de… 29 gyerek van 2 óvónénire + egy dajkára. Ebből 1 gyerek speciális nevelésű. Én konkrétan nem láttam rajta semmit, csak mintha kicsit a korához képest le lenne maradva, furcsán beszél és elég vadóc. Ő rohant neki Gyerkőcnek még bent, majd az udvaron egy másik kis “kezdőnek” a szemébe dobálta a homokot. Én azt látom, hogy nagyon sokan vannak. Jó, tudom, máshol is, csak kicsit furcsa volt azt hallgatni, mikor az udvaron ácsorogtunk, hogy jött a másik csoport egyik óvónénije, és kérdezte a mienktől, nincs-e idegen gyerekük, mert egyet nem talál sehol… 🙁 Nálunk, a mi udvarrészünkön játszott a homokozóban…
2007 augusztus 31. | Szerző: ozonviz
Bölcsiből oviba
Ez a kérdés foglalkoztat most leginkább. Talán mert ma van az utolsó napja Gyerkőcnek a bölcsiben és hétfőtől változás lesz. Nehezen viselem a változásokat. (Minden bika ilyen?) Szeretem, biztonságot nyújt, ha egy dolog már bejáratott. Nem megszokott, mert az unalmas. Inkább azt szeretem, ha otthonosan érzem magam egy helyzetben. Ha tudom, mit, merre találok, hova nyúljak, ha gond van, kinek szóljak, hogy segítsen. És gondolom, ez a gyerekeknél is így van. Ha egyik nap ezt szabad, a másik nap meg azt, attól csak összezavarodnak pl. Hát, most mérföldkő lesz nálunk. Egy új korszak kezdete. Izgulok. Végre szeretett a bölcsibe menni. Időnként 10-15 percet is ácsorogtam az udvaron, mire hazafelé vettük az irányt. És a gondozónénikkel is egészen jó kapcsolat alakult ki. Ismerték Gyerkőcök, tudták, hogyan kell vele bánni, miket szeret, hogy alszik, akármi. Háát, hétfőtől kezdődik minden előlről: beszoktatás, pakolászás, ismerkedés. Remélem, a sírás részét vagy teljes egészében kihagyjuk, vagy nagyon kicsire redukáljuk!
Ő
Két hétig jól voltam, asszem. Igaza volt a kolléganőmnek, hogy csak addig nem foglalkozok Vele, míg van más, ami leköti az agyam szabad kapacitását. Hát, így is lett. Mire rendeződött a kocsi-dolog, lenyugodtam és – bár még nem álmodtam – megint jött az az érzés. Vagy lehet, hogy épp a Barát juttatta eszembe, akinek mostanság Dr.love-ot játszok? Megkért, miután elmesélte a történetét, olvassam el a lány neki írott levelét és igyekezzek női szemszögből értelmezni, mit is jelenthet, mit akarhat tőle ez a nő. A héten 3 délelőtt erre ment rá, persze meló mellett. És a vége megint nagy lelkizés lett. Kérdezősködött. Hogy lezártam-e már Őt? Meg hogy mit érzek Iránta? Meg hogy jelentkezett-e? Meg satöbbi. Aha, lehet, ez volt a baj. Hogy beszéltem Róla…
2007 október 4. | Szerző: ozonviz
Kiborultam
Nem tudom, mi van velem. Mára teljesen kiborult a bili…
Nincs, akihez odabújhatnék, nincs, aki mellettem állna, nincs, aki megértene, aki segítene, támogatna, meghallgatna… Nem élnek a szüleim, nincs egyetlen rokonom sem. A gyereknevelésem helyességében sem vagyok biztos, hisz mások mindig jobban tudják, hogyan kellene. A munkahelyem jövője teljesen bizonytalan. Anyagilag sem állok túl fényesen, hiába próbálok takarékoskodni szűkösebb időkre. Azt hiszem, egy kalap túrót nem ér az egész élet…
Persze, van sok barátom…
Az egyik tegnap kioktatott, hogy túl türelmes vagyok a gyerekemmel és túl sokat magyarázkodok neki, inkább csapjak a seggére, nem törik csontja.
A másik megígérte, hogy beszalad a melóhelyemre, de nem jött. És a telefont sem találták még fel arrafelé. Aztán persze este keresett. A saját problémájával…
A harmadikat állandóan fuvarozom, meghallgatom, felvidítom, de rá sem számíthatok bármiben.
Fel kellene végre nőnöm, ugye? Hogy csakis én magam segíthetek magamon…
Oldal ajánlása emailben
X