2008 január 11. | Szerző: ozonviz
Front???
Én nem tudom, mi van ma… Legjobb lett volna reggel fel sem kelni, talán ha ágyban maradok, megkímélem a szervezetem a minden órában egyszer előforduló 600-as vérnyomástól. Na, nem szó szerint. Valami, vagy valaki, akár saját magam is, mindig felhúzott. Vagy front van, vagy telihold, de feszült vagyok, türelmetlen és az egész napos történések is ezzel harmonizáltak.
Kezdve azzal, hogy a tegnapi nagyon jól sikerült este (Gyerkőcért a Keresztszülei mentek, én meg hozzájuk érte és viháncoltak, röhögcséltek, Gyerkőc nem is akart hazamenni 🙂 ) után arra mentünk haza, hogy Férj nem állított be ébresztőt, késve keltettük fel, morgott, kapokodott, közben hívta a főnöke is, hogy siessen, mert köd van. Aztán folytatódott azzal, hogy Gyerkőc egész éjjel a fejemnél feküdt, a lábával hol a számba, hol a szemembe taposott… Aztán persze reggel úgy kellett ébreszteni, késve indultunk az oviba is, mert neki reggelire bundáskenyét kellett. (mondjuk nem bánom, hogy megevett belőle másfelet!) Induláskor a második télikabátjának a zippzárjának a kocsija (ismeri még rajtam kívül más is ezt a kifejezést, mert a kollégák röhögnek rajtam…) is kettétört. Szegényre átmeneti kabátot, meg pufimellényt adtam. Mint valami kötözött sonka… Majd mire felöltöztünk, hazaért Férj. Na, az oviba rá is zendített a Drágám. Lehet, tegnap elkiabáltam, hogy minden csoda 3 nap, annyira zokogott, hogy menjünk haza, mert ő apával marad. Nagy nehezen otthagytam. Naná, hogy elkéstem a munkából… Idebent hibák, meg egyéb melók sorozata várt. Ebédidőben kiszaladtam elintézni valamit, persze, hogy nem sikerült, tartoztam az ördögnek egy úttal, meg azzal, amit a parkolónál az automatába beledobtam. Aztán délután pedig a közvetlen főnököm akart valamiben dönteni helyettem, amit egyszerűen nem vesz be a begyem. Utálom, ha megmondják, mit tegyek és hogyan! Azt meg végképp, ha belekényszerítenek valamibe anélkül, hogy én végigrágnám és rámondanám az áment!
Á, tipikus bika vagyok: makacs, konok, csökönyös. És erre rátett ma egy lapáttal valami front, vagy bolygóállás, vagy mittudomén, mi.
2008 január 10. | Szerző: ozonviz
Rohanok, de a fő téma most a gyerek
Jajj, annyi minden lenne, amit szeretnék ide kiírni, de belesüppedtem megint abba, hogy reggeltől estig rohangálok, teszek-veszek-intézkedek. Nem, ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán két percem sincs, hanem hogy vagy rosszul osztom be az időmet, vagy mindenbe belefogok egyszerre, hogy aztán ott lebegjenek a fejem felett, vagy nem is tudom. Valahogy tudat alatt intézem így. És akkor legalább nem kell magammal foglalkozni, gondolkodni. Tudom. Hülyeség.
Amit azonban mindenképpen szeretnék “megvitatni” itten írogató kicsi, vagy nagyobbacska, de jó memóriával rendelkező gyerekesekkel, az a Kisfiam és a dühkitörések… Azt mondják, ez egy korszak. Meg azt is, hogy minden gyerek más. Meg hogy van benne genetika is, tehát ha a kedves Apuka lobbanékony természet, akkor ebből kaphat Gyerkőc is. Én elfogulatlanság nélkül mondhatom el magamról, hogy türelmes vagyok. Igen. Én képes vagyok a 48-adik “demijért” kérdésre is ugyanolyan higgadtan és mosolyogva válaszolni. Én hajlandó vagyok 66-szor elmondani, hogy ezt vagy azt nemá’ és miért ne. És én ki tudom várni következetesen, hogy ha tényleg éhes pl., akkor kifáradjon a konyhába, nem rohaok be 10 perc múlva, nehogy éhes haljon a gyerek. És persze ha sír (beteg, hisztizik, akármi), elhiszem, hogy fáj (fizikailga, lelkileg), igyekszem megvígasztalni és nem ordítok, hogy fejezze be, vagy mondogatom, hogy a nagy fiúk nem sírnak, meg bátrak. (véleményem szerint ez hülyeség, de mindegy) Szóval: én türelmesnek tartom magam. DE! Amit Gyerkőc az utóbbi 2 hónapban művel, az már nekem is sok. (vagy talán az otthoni feszültségben, amit lassan évek óta nyelek magamban a döntésképtelenségem miatt, a határaim, amit Gyerkőc feszeget, szűkültek) Azon kapom magam, hogy veszekszek. Volt már, hogy Gyerkőc szólt rám, hogy anya ne kiabálj. Vagy azon, hogy mikor lehülyéz, szájon vágom. Na, nem sűrűn. Nem verem a gyerekem, de előfordult már, hogy a kezére csaptam, mikor megütött, vagy a szájára, mikor olyat mondott. Igen, tudom, hogy ez nagyon összetett és nálunk sok minden befolyásolja. Ilyenek: Férjjel való állapotom, a hangulat, ami otthon van, az olykor ellentétes nevelési elveink, a 10 hét óvoda nélküliség és hogy Gyerkőc örökölt Férjtől jóadag lobbanékonyságot… DE hogy kellene okosan kezelni? Úgy, hogy ne én legyek az utálatos és Apa az imádnivaló, mert én próbálom következetesen fogni? Vagy hogy lehet szeretettel megbüntetni? Nem szeretném bántani a kisfiamat. Viszont azzal is tisztában vagyok, ha engedékeny leszek és minden felett szemet hunyok, akkor később már nem tudok majd hatni rá. Nem azt szeretném, hogy féljen tőlem, hanem hogy szót fogadjon és ha valami van, akkor azt beszéljük meg. Már most is igyekszem ezt tartani, hogyha lehiggadt, megnyugodott, nem sír, akkor az ülembe ültetem és megkérdem tőle, tudja-e, mi volt a gond, és mit kellene máskor másképp csinálni. És látom is, hogy érti. Nem hülye, csak gyerek. 3,5 éves.
Egyébként ha már Gyerkőc és a nevelés a téma, ide tartozik az ovi is. Ugye szegénykém október közepe óta nem járt, otthon lébecolt Apával és szedett magára egy csomó rossz szokást. Hétfőn kezdtük az ovit. Tudtam, hogy nem lesz leányálom. Összenőtt az Apjával és elszokott a közösségtől, meg a szabályoktól. Hétfőn már reggel ébredéskor otthon zokogott, mikor mondtam, hogy na ma akkor ovi. Aztán végig a kocsiban ülve, míg én kapartam a szélvédőről a jeget. Majd amíg vetkőztettem az öltözőben. És aztán akkor is, mikor a kis ujjait hámoztam le a kabátomról. Nem egybe azért, pici szüneteket tartott, de addig is hüppögött. Még a fodrásztól visszaosontam behallgatózni. Akkor már nem szirénázott. Sőt, mikor mentem érte délután, Óvónénivel is tudtam trécselni majd’fél órát, mert nekiült egy kisasztalnál, nem törtetett hazafelé. Aztán kedden reggel otthon megint rázendített, de az úton csendben volt. Az öltözésnél még kipréselt két könnycseppet is, míg nyafogott. Aztán szerdán már csak otthon és csak nyafogott. Ma pedig csak a szája csücsörítéséből látszott, hogy durcás. Szóval nálunk minden csoda 3 napig tart. Viszont óvónéni mesélte, hogy teljesen elfelejtette a szabályokat. Szinte semmit nem akar egyedül (öltözni, enni, pakolni maga után) és állandóan a sarkában van, nem játszik a gyerekekkel. Ja, feltűnt az óvónőnek az is, hogy akadozik a beszéde is… 🙁 Nem vészesen, de dadog kicsit. Férjnek van egy kis beszédhibája, gondolom, átvette a hetek alatt. Szóval, van mit helyrehozni sajnos.
2008 január 2. | Szerző: ozonviz
Beszámoló
Azt sem tudom, hol is kezdjem… Végülis jogos, hiszen 3 hete, hogy nem vagyok… Ez az első napom, de sajnos az eddigiekből úgy látszik, nem lesz túl hosszú a beszámoló, inkább vázlatos, illetve majd időközben ha eszembejut valami fontos, “visszakanyarodok”.
Kórház-mandulaműtét: sejtettem, hogy nem lesz egyszerű semmilyen szempontból. Tudtam, hogy a kórházi állapotok siralmasak. Meg azt is, hogy Gyerkőc érzékeny kis lelkét megviseli majd, meg persze én is kiborulok. És valahol mélyen legbelül azt is sejtettem, hogy nem maradhatok bent éjjel. Reggel 6-tól este 10-ig lehettünk ott. A szoba kicsi volt és zsúfolt. Az én 3,5 éves nagyfiamnak már csak egy 110 centis rácsos ágy jutott. Én kiakadtam, Ő meg vígan élvezte a ketrecet. A nővérek elfoglaltan szaladoztak, egy-egy kissé mogorva, vagy érdektelen, illetve fásult volt inkább. A műtét nagyon hosszúnak tűnt. 50 lassú perc. A lábadozás pedig nehéz. A doki volt a legaranyosabb, komolyan! Lelkiismeretes és alapos. És ért a gyerekek nyelvén. A műtét utáni első nap örültem, hogy csak ennyi, ette a csipszet, a fagyit és nem is nagyon sírt. Aztán 3-4. napján volt a legszörnyűbb. Utólag mondta a doki is, akkor fáj, húzódik legjobban a seb. Otthon is még napokig rendszeresen szedtük a fájdalomcsillapítót. Én már kezdtem aggódni, hogy függő lesz a Gyerkőc, mert magától vette már a hűtőből ki a cseppet, de aztán egyszercsak elmaradt. Tegnap, igen tegnap, mert a doki ügyeletes volt, voltunk kontrollon és minden rendben van. Az én édes nagyfiam a vizsgálat után az összes tiltott listás dolgot felsorolta… Hogy már ehet kókuszosat, mogyorósat, ihat sportkupakos üvegből, stb. Semmit nem felejtett ám ki. 🙂
Ünnepek: mielőtt bevonultunk a kórházba, igyekeztem minden elintézni. Bevásárlás kajához, sütihez, amit a kórházba beviszek, hisz éjjel már nem volt kedvem bóklászni a Tescoba, ajándékok, csomagolópapír, stb. Így a kórház utáni otthon töltött napok ilyen tekintetben viszonylag nyugodtan és egyhangúan teltek. Nem kellett még utolsó pillanatban idegesen rohangászni a városban, hogy jujj, meg jajj… Viszont talán az ideg és a fáradtság miatt legyengült immunrendszerem vagy benyelt a kórházban valamit, vagy az éjszakánkénti kocsiablak kaparászáskor fázhattam meg. Karácsony előtt 3 nappal teli volt a fejem, mintha víz alatt csücsülnék. Gyors patika, beszedtem egy adag forró italos cuccot, homeos köhögésrevalóval, nehogy Gyerkőc elkapja. Persze, szenteste már Após is nagyon mutált, és két ünnep között meg Férj kehelt, prüszkölt mindenfelé. Azért azt nem kell mondanom, hogy ő nem szaladozott a gyógyszertárba… Szerencsére Gyerkőc megúszta!
Mivel egyébként hetek óta nem hajlandó ebéd után aludni, így fel kellett hagyni a megszokott sutyiba díszítéssel. A Jézuska kopasz fenyőt hozott, amit az Apjával díszítettek fel még délelőtt. Az ajándékok meg ebéd közben, míg szellőztettünk, valahogy bepottyantódtak a fa alá. Szerény karácsony volt, de lényeg, hogy Gyerkőc azt kapta, aminek örült.
Szilveszter: otthon telt, mint bármelyik más nap. Mivel az év utolsó napján délután 3-kor szakadni kezdtett a hó, még este 6-kor szánkóztunk a sötétben. Aztán valószínűleg a friss levegő jól kiszívta Gyerkőcöt, mert a mostani felborult életvitellel ellentétben hamar, fél 9 felé már aludt. Férj is kidőlt gyorsan, így egyedül kapcsolgattam a tv-t. Fél éjfélkor már majd’ leragadt a szemem, de kivártam a tüzijátékokat. Kiosontam a konyhába, belekortyoltam a butykosba, amibe házi készítésű Bailey’s volt, megpuszilgattam a Gyerkőcöm, kabátot vettem és kiálltam az erkélyre elszívni az utolsó cigimet. Igen, leszokok. Megint. Meg azért ott az erkélyen ácsorogva végiggondoltam az elmúlt évet, elmerengtem a következőn. Csak álltam és néztem Gyerkőcöt, meg Férjet, ahogy horkolnak egymás mellett a tv villogásában. És nagyon rosszul éreztem magam. Azért, hogy ebben a rohanós, pénzhajkurászós világban nem figyeltünk egymásra eléggé, hogy elrontottuk ezt a házasságot az önző türelmetlenségünkkel és hogy Gyerkőcnek ilyen családmintát adunk. Utáltam magunkat a kialakult és lassan másfél éve tartó helyzetért! Mert persze a kórház és a karácsonyi résznél nem írtam, mennyit veszekedtünk és milyen durván bántó sebeket ejtettünk a másikon. Aztán eszembejutott, hogy meg kellene fogadni egy-két dolgot, de maradtam a cigi letétel mellett és hogy minden helyzetben, minden körülmények között igyekszem Gyerkőcnek nyugodt, kiegyensúlyozott életet biztosítani! Sokkal nyugodtabbat, mint ez a 2007-es volt!
2007 december 21. | Szerző: ozonviz
Megvagyunk…
Köszi az érdeklődést, a bátorító szavakat!
Csak beugrottam a munkahelyemre… A műtétnél minden rendben volt, nem volt komplikáció, a kórház és a körülmények borzalmasak voltak, de kibírtuk. Jelenleg otthon lábadozunk… Január 1-én kontroll, 7-étől óvoda. Januárban részletesen igyekszem mindent elmesélni…
Egyébként még mindig nagyon fáj neki, van hogy magától kéri a fájdalomcsillapítót még időben, van hogy egyszercsak zokogni kezd…, na ez a nehezebb…. 🙁 Ilyenkor a saját nyálát sem nyeli le, nemhogy a gyógyszert. Nehéz. De eszik-iszik legalább!
Mindenkinek minden jót! Pihenést, nyugalmat! Boldog karácsonyt!
2007 december 11. | Szerző: ozonviz
Ünnep – kórház
Mivel ma vagyok utoljára internet közelben, holnap fekszünk be a kórházba (vagyis fekszik be Gyerkőc egyedül… 🙁 nem sikerült elintézni, hogy éjszakára bent maradhassak Vele, még csak egy kisszéken sem…), csütörtökön műtét, így minden kedves blogolónak, ismerve és ismeretlenül boldog karácsonyt kívánok! Legyen az ünnep mindenki számára szép, nyugodt és boldog!
2007 december 6. | Szerző: ozonviz
Mikulás, ünnepi készülődés
Tegnap hozzánk is eljutott. Este 6 után jöttek Anyósék, hogy együtt várjuk a piros ruhást. Férj aludt. Persze, hogy Gyerkőc nem bírt magával. Ha jön hozzánk valaki (ami mostanában egyre ritkább), szaladgál, visítozik, annyira örül. Nem győztük csitítani. Ne csináld ezt, csendesebben, apa alszik, töttörö… Aztán úgy fél 8 táján, mikor rendes család rendes gyerekének a kád felé kellene venni már az irányt, elkezdtük. Suttyomban kipakoltuk a csomagokat a már kikészített cipőkbe, bakancsokba, majd mintha mi sem történt volna kopogtam és beosontam, mint aki eredetileg is bent volt velük a szobában. És semmi… Nem is hallotta Gyerkőc a zörgetést, annyira játszott. Nah, másodszorra volt nagy öröm, izgalom. Egy darabig ácsorgott és nézte, aztán rohant a bejárati ajtóhoz, feltépte és leskelődött kifelé a tök sötét lépcsőházba, hová lett a Miki. És borzasztó szomorú volt, hogy nem várta meg, mert Ő, az én drága jószívű kisfiam, szeretett volna adni neki süteményt. 🙂
Hétvégén Anyóséknál is édes volt! Imádtam! A Mama kitette végre Advent első vasárnapjára a porcelán betlehemet. Gyerkőcnek egyből feltűnt és rohant, hogy szemügyre vegye az újdonságot. Már nyúlt is a kis keze, mikor Mama felhívta a figyelmét, hogy törékeny. Gyerkőc óvatosra vette a figurát, én Papával csak kuncogtam. Mama lélegzetvisszafojtva állt Gyerkőc mögött, de azért bátran buzdította, puszild meg a kis jézuskát, Kicsim. Nah, nem kellett többször mondani, Gyerkőc körbecsókolta, majd szépen, ahonnan elvette, oda tette vissza, csak épp ettől a perctől kezdve kis jézus hason feküdt a szalmában, és nem hanyatt. Gyerkőc ezután végigpuszilgatta az összes állatkát, birkát, szamarat, melyek a jézuska álmát vigyázták és végezetül közölte a Mamájával, hogy a szárnyas nőt vegye le a betlehem tetejéről. Ez volt az a pont, mikor Papával már nem tudtuk visszafojtani a nevetést. 🙂
2007 november 30. | Szerző: ozonviz
Nagyon félek
Utálom a médiát, hogy mindig a rossz híreket nyomatják! Haragszok, hogy az a hír, hogy elütötték, összementek, leszúrta, meghalt, súlyos beteg, bántalmazta ésatöbbi! És most a mi esetünkben nagyon megvisel. Ismét. Tegnap este a 28-dik mese DVD után a híradó azon részére sikerült kapcsolni, melyben épp egy 4 éves kisgyerekről számoltak be, aki belehalt a mandulaműtétbe. 🙁 Borzasztó lehet! És én így is annyira félek! Miért kell szembejönni ezeknek a híreknek? Igyekszem nem gondolni rá, és persze pozitívan állni a dologhoz, hogy minden rendben lesz (rutinműtét, bent leszünk 4-5 napig, utána én leszek vele otthon, kedves az orvos, érti, amit csinál, a neten az összes bejegyzést, cikket, fórumot elolvastam már), de ezt nem hagyhattam szó nélkül. Már megint.
Hivatlan vendégnek üzenem innen 🙂 , hogy elkezdtem végigolvasni a blogját, szeretnék “képben lenni”, mert eddig csak be-bekukkantottam. Márciusnál járok…
2007 november 29. | Szerző: ozonviz
Hát ilyet…
Azt hiszem, ma teljesen bizonyossá vált számomra, hogy ebben a helyzetben és lelkiállapotban, ami hosszú hónapok óta körülfonja a mindennapjaimat, a bolhából elefántot csinálok és olyan dolgokat képzelek 1-1 szó, vagy mondat mögé, ami egyébként sosem merült fel. Hogy is hihettem egy kedves mosolyból, egy (talán csak számomra) félreérthető megjegyzésből, illetve egy italos állapotban has simogatásból, hogy bárki bármit is akar tőlem? Hogy lehettem ennyire “éhes” a szeretetre, a figyelemre? Hogy lehettem ennyire naív? Höö, még jó, hogy nem kezdtem bele nagy őszinteségi rohamba, vagy épp udvarlásba…
Na, de előlről. Azt, amit én félreértettem, azt talán más is félreérthette volna, DE én még túráztattam is az agyam rajta vagy két napig…és hergeltem magam…és beleképzeltem olyan szituációkba, amik valójában sosem következhetnek az adott helyzetből, amit ugye félreértettem. Szóval. Idétlen körlevéllel kezdődött a jelenlegi hülyeségem. (egyébként meg lassan 1 évvel ezelőtt, de mindegy) Továbbküldtem, Fönci meg nem bírja ki sosem reagálás nélkül. Jó, mi? Egymás mellett lévő irodákból levelezünk. Reagált, én is. Volt 3-4 levélváltás. És mivel én nő vagyok, ő meg pasi, más szemszögből látunk, más rugóra jár az agyunk. Aztán abbamaradt a levelezés, a konyhában még beszéltünk pár szót, másnap pedig nem volt. És én két napig rágódtam. Próbáltam pasi ésszel gondolkodni. Mit mire írhatott, mi mögött milyen célzásokat tett. Persze, szépen el is hittem magamnak. Hülye liba vagyok! Ma megint volt reagálás egy tegnapi idétlen körlevélre, amiből megint 2 levélváltás lett. Minek a végén kiderült, hogy harmadjára is megnősül valószínűleg. Lestem a betűket, meg a villogó kurzort. És hirtelen egész mást jelentettek a két nappal előbbi mondatai. Csak ültem és lestem. És ledöbbentem. Magamon.
Amúgy is tegnap este óta megint rossz a kedvem. Hazaérek és mi fogad? Gyerkőc gubbaszt a tv előtt mezítláb, bugyiban, előtte a bevetetlen ágyon tálcán a kihűlt kaja… Férj? A kisszobában húzta a lóbőrt. Mióta üldögélhetett a Kicsikém a tv-t bámulva félpucéran vajon? Így is fikás és köhög, azt sem tudom, hogy a fenébe gyógyul meg a műtétig… Arról nem beszélve, hogy egy 3,5 éves gyerek véleményem szerint bármit kipróbál, ha olyan kedve van. Férj alszik, gyerek magára ránt valamit. Vagy csak szimplán kisétál a lépcsőházba, mivel az ajtó sincs zárva. Vagy mittudomén előszedi a késeket a konyha fiókból. Miért ne? Hiszen szeret a konzervbontóval, meg a sajtreszelővel játszani… Á… Én elhiszem, hogy fáradt, meg hogy aludnia kell, hogy éjjel tudjon melózni. Meg annak is örülök, hogy nem vagyok én 6 hete táppénzen a Gyerkőccel. De hogy szegénykém prüszkölve, fikásan félpucéran várjon, míg hazaérek? Legalább ha felébred, és annyi van, hogy bekapcsolja a tv-t neki, akkor annyi is legyen, hogy adjon rá ruhát. Vagy sokat várok el? És akkor ezek után balhézik, ha este lemegyünk Szomszédasszonyékhoz. (legalább tud aludni addig is) Vagy húzza a száját és csak annyi mond: Mi baj lehet, már úgy is meg van fázva a gyerek? Mi az, amitől valaki ennyire más lesz mint azelőtt? Vagy én voltam évekig vak és mindig is ilyen volt? Vagy csak a sok vita az, ami miatt már egyikőnknek sem jó semmi sem? Vagy én várok túl sokat? Talán magamtól is? Nem tudom.
2007 november 28. | Szerző: ozonviz
2008, új élet
Tegnap Férjjel “megbeszéltük”, hogy ez így nem megy tovább, januárban beadjuk a válópert. A megbeszélés igazán három mondat volt, nem hosszú lelki fröccs, de mintha már Ő is belátná… Nagyon vegyesek ezzel kapcsolatban az érzéseim, de akárhogy, akármerről futok neki a témának, nem megy. 🙁 Sajnálom, hogy így alakult és azt hiszem, mindketten éppoly hibásak vagyunk a kialakult helyzetért és hogy nem tudtuk rendbehozni.
Munka téren is új időszámítás kezdődik, bár december 1-vel indul hivatalosan, de bizonyára lesz január, mire minden beáll, arról nem is beszélve, hogy ugye én 12-től már nem leszek… Jó lesz pont táppénzzel kezdeni, de ez van. Be van ígérve nagy hajtás, meg túlóra, meg teljesítmény orientált negyedéves premizálás… Biztosan nem lesz egyszerű egyedülállóként kisgyerekkel, de muszáj lesz beszállnom a mókuskerékbe, hiszen ahhoz, hogy Férjet kifizessem, hitelt kell felvennem…
Egyébként pedig további terveim szerint januártól leteszem a cigit és nőiesebben fogok öltözködni is. És ha már Fönci december 1-től nem lesz a főnököm, itt az ideje becserkészni… Na jó, ezt azért tőlem nem szabad véresen komolyan venni, elég nyuszi vagyok én, de hogy napok óta nem tudom kiverni a fejemből és éjjel is felébredek, az tettekre sarkall. Legalábbis elméletben. Aztán tegnap is lett volna alkalom, hogy átültessem a fantáziám szüleményét a gyakorlatba, de annyira ideges lettem, hogy két értelmes mondat nem hagyta el a számat, mire meg összeszedtem minden bátorságom, meg bájam (cöcö 🙂 ), addigra már nem voltunk kettesben. Egyébként is, amit elképzelek szépen magamban és lejátszok hatszor is fejben, az a való életben nem megy. Miért? Kijöttem a gyakorlatból. 🙂 Egyrészt sosem voltam nyomulós csaj, másrészt pedig maradi vagyok, harmadrészt pedig évek óta nem pasiztam. Háh, szép kilátások! 🙂
2008 január 21. | Szerző: ozonviz
Köhögés
Igen, igen. Gyerkőc táppénzen. 🙁 Másfél hetet bírt az oviban. Mire épp beszokott volna újfent lebetegedett. Na, nem nagyon, csak épp annyira, hogy éjjel nagy krákogásában összehányja az ágyat. Amúgy se láz, semmi. Orrfolyás, fuldoklással megspékelve. Én komolyan azon gondolkodom, ez már pszichoszomatikus nála… 🙁
Így most persze megint az Apjával van. Megint egyedül üldögél, mikor hazaérek, mert az Apja a másik szobában húzza a lóbőrt. Épp bedob a lejátszóba valami jó hosszú mesefilmet, meg elérhető helyre tesz ezt-azt, kaját, innivalót, hogy Gyerkőc ki tudja szolgálni magát. Á…grr…
Amúgy a bekeményítésem az ovival karöltve azért egész jó eredményt hozott még ezalatt a pár nap alatt is. Sokkal kezelhetőbb lett a Kisfiam, aminek azért örülök, mert ez a dühkitöréses agresszív viselkedés benne van jó mélyen. Nem mondom, hogy minden tökéletes, de sokat javult és nem kell folyton veszekedni (utálok! főleg Vele), mert rúg-vág-harap. És ügyesen terelődik afelé, amit próbálok, hogy higgadjon le és utána beszéljük meg. Tudom, tudom, kicsi még, 3,5 éves… de akkor sem hinnám, hogy túl szigorú vagyok, vagy túl sokat várok… Férj szerint egy szívtelen dög vagyok, mert egy hatalmas “roham” után, persze nyilvános helyen, a Jézuska elvitte a fáról a díszeket. Semmi mással nem tudtam már megfogni. Verni nem akarom, sarokba állítani nem tudom, mert nem marad ott, a szobájába ha bezavarom, két perc múlva szedegeti a játékokat a polcról, ha eltiltom a mesétől, az sem katasztrófa… a fát meg már úgyis le akartam szedni és úgy láttam rajta, rosszul esett Neki és elgondolkodott. Gonosz vagyok szerintetek is?
Oldal ajánlása emailben
X